„Fél évszázad múltán is van még dolgom”

Akt.:
Dinnyés József
Dinnyés József - © Fotó: Égerházi Péter
Debrecen – Az egykori pol-beat énekes töretlen hittel munkálkodik a magyar költészet népszerűsítésén. Interjú Dinnyés József daltulajdonossal.

Egy ország kapta fel a fejét 1967-ben, az első magyar pol-beat fesztiválon ezekre a mondatokra: „Még meg sem hozta a gólya,/ de volt már protekciója./ Hallgatták hogyan bömböl,/ nagy fej lesz a gyerekből./ Kondenzált anyatej,/ diplomás dada kell,/ Ez ám a karrier…” Akkora már Magyarországon is ismert volt a protest song két nagy alakja Joan Baez és Bob Dylan, nekünk pedig ő lett a szabadságvágyunk kifejezője, egy időben „Bob Dinnyésként” is emlegették.

Elmaradhatatlan fellépője lett a különböző hivatalos rendezvényeknek, illetve ifjúsági megmozdulásoknak. A hetvenes évek elejétől már nemcsak saját szerzeményeket játszott, hanem magyar költők verseit zenésítette meg, és minden dalában ott volt a sorok között az a társadalombírálat, amit közönséges halandó még baráti társaságban is csak félve mondott ki, mert nem tudhatta, ki besúgó és ki nem az. Dinnyés József hamar rátalált a „népnemzeti” hangra, a versek révén olyan magyar igazságokról és igazságtalanságokról énekelhetett, melyekről mindenki tudott, de nem beszélhetett róla.

Magyar dal Erdélyben

Egy személyes élmény mutatja, mit is jelentett a ’80-as években Dinnyés József munkássága. Alig jelent meg a Határtalanul című lemeze (bár ezt akkor még nem tudtuk, mert a lemezborítóról az utolsó pillanatban „leradírozták” róla), amikor erdélyi kör­utunkon a Szent Anna-tóhoz is ellátogattunk családommal. Még javában dühöngött a Ceausescu-rendszer, hivatalosan meg sem szállhattunk a marosvásárhelyi rokonoknál, akik igyekeztek csendesebbre fogni, ha egy üzletben magyarul szólaltam meg, mindenfelé a származás miatti félelem uralkodott. Ebben a légkörben elégtételt jelentett, hogy a csodálatos tengerszem partján lévő sétánynál, a Trabant ajtóit sarkig tárva bömböltettem Dinnyést a beépített kazettás magnóról. Messze hallatszott a „Piros, fehér, zöld/ Piros, fehér, zöld./ A jelképek színe, fénye arcomba vág./ Háromszor mondod, kérded: ez a hazám? Itt vagyunk hát! – s láss csodát, az arra sétálók meglassították lépteiket, kicsit megmerítkeztek a magyar szóban és dalban, én meg vártam, mikor jön a securitate, de nem jött. Jó volt ott ismeretlenül is együtt magyarnak lenni, és jó volt ennyi év után beszélgetni a Kenézy-kápolnában fellépése előtt azzal, aki az akkori közös élményt szerezte nekünk. Az interjú nagyobb részében a kérdéseket a Dinnyés-dalokból idézett szövegrészekkel helyettesítettem.


Fotó: Égerházi Péter Fotó: Égerházi Péter ©

„Én nem félek senkitől/ csak attól akiben a tudatlanság/ hatalommal párosul. /Te sem félsz senkitől/ csak attól akiben az ostobaság/ szorgalommal párosul.”

Dinnyés József: Akik felelősek a mai rendezvényekért, azok megkaphatták az általunk sugallt impulzusokat, vagy ha nem ők, mert még fiatalok, akkor pedig a szüleik. Így aztán amikor összekerültem egy nemzeti ünnepen valamelyik felelős politikussal, örömmel újságolta, hogy már hallott rólam az édesapjától vagy az édesanyjától, s milyen megtiszteltetés velem együtt lennie. Majd kiment a mikrofonhoz és csacsiságokat beszélt arról a napról, amelyet ünnepeltünk. Másnap olvasva a napilapokat, rá kellett jönnöm, hogy nem a saját, hanem a pártja álláspontját mondta el. Miután több ilyen eset is előfordult velem, öt-hat éve úgy döntöttem, március 15-ödikén, október 23-án vagy október 6-án olyan helyen nem lépek fel, ahol ott lesz egy politikus is. Most a magyar költészet napján is 12 ajánlatból egy pici települését fogadtam el, mert már az ilyen eseményeket is átszövi a politika, a politikusok mondják meg hogyan gondolkodjunk a versekről.

„Egyszerre vagyok/ jobbról is balról is/ a mindenkori hatalomnak gyanús/ Kik beszélnek rólam/ pártokat bankokat/ megjártak és megforgattak nagy Úr.”

Dinnyés József: Gyurcsányék idején még próbáltam magamnak hangot adni, de nekik meg azért nem feleltem meg, mert én a nemzeti oldalhoz tartozom.

Egyébként nemzeti liberálisnak tartom magam, amin persze mindig jót nevetnek, mintha nem tudnám mit beszélek, mert önmagában mára mindkettő szitokszó lett. Csakhogy Eötvös, Széchenyi és Kossuth is az volt, és ismét furcsán néznek rám egy ilyen válasz után, s azt hiszik keverem a fogalmakat, pedig nem. De nem csak ebben nincs egység nálunk, hanem a dolgok megítélésében. Mert például itt volt a közelmúltban az Élet menete, ahol egyetlen felszólaló sem említette meg, az ugyanarra a napra eső másik megemlékezés kiváltó okát, a magyarok kitelepítését Csehszlovákiából, holott a két esemény kísértetiesen hasonlított egymásra csak az utóbbi nem a gázkamrával végződött, de éhenhalással sokszor. És még azon a héten a pápa is megemlékezett a 20. század első genocidiumáról, az örmények legyilkolásáról. De az Európát érintő három eseményről együtt sehol nem emlékeztek meg, pedig ezek egy tőről fakadtak. Többek között ezért van még dolgom csaknem ötven év múltán is, mert még mindig nem vagyunk képesek az együttélésre, aminek a biztonság és az egymás iránti tisztelet lenne az alapja.

Nagyon jó példát szolgáltat a törökökkel való együttélésünk, amelynek komoly irodalma van, s amit én dalokban is feldolgoztam. A másik érdekes példa a 1848-49-es szabadságharcban részt vett zsidó hadtest esete, melynek tagjai közül többel később nemzeti énekek megzenésítőiként találkozhatunk. Büszkén verseltek, énekeltek magyarságukról hálából, hogy a nemzet katonái lehettek, és megköszönve azt a segítséget, amit Pósa Lajostól az akkori egyik legjobb írótól-költőtől-szerkesztőtől kaptak.


Fotó: Égerházi Péter Fotó: Égerházi Péter ©

„Nem váltottuk meg a világot egy percre sem,/ nem váltottuk meg önmagunkat sohasem,/ ezek mi vagyunk.”

Dinnyés József: A mindenkori hatalom elviseli, ha kifiguráznak egy társadalmi jelenséget, csak annak kiváltó okáról nem lehet beszélni. A szocializmusban ezt nevezték kritikai realizmusnak: azt ki lehetett mondani, hogy valaki buta, de azt már nem, hogy ez az általános műveletlenség, az önzés, a megalkuvás következménye. Ez egyébként minden korra jellemző és így van ma is.

„Mert lószar az élet és mi vagyunk a verebek./ Csipegetjük, csipegetjük mert az egész a mienk nem lehet.”

Dinnyés József: Hogy volt-e időszak a rendszerváltás után, amikor jól éreztem magam? A válaszom: sohasem. Pontosabban csak a kis közösségekben, a gyülekezetekben, mert ezekben mindig el tudtunk úgy beszélgetni, hogy utána barátsággal váltunk el és vita készen léptünk tovább. Ezek az alkalmak töltöttek fel a következő „ütközetre”. Sokan azt hiszik, hogy már nem is él ez a műfaj, amit többen csináltunk, köztük Cseh Tamás is, mert mi hallhatatlanok vagyunk két l-lel, igaz Tamás már eggyel is. Nem játsszák a dalainkat a rádiók, nem foglalkozik velünk a média, de ettől még vagyunk, és éppen a napokban a költészet napi események között Debrecenben megtartott zenei vetélkedő – a Kedv, remények, trillák (– a szerk.) – mutatja nagyon sok tehetséges fiatal is foglalkozik versek megzenésítésével. Másrészt felnőtt egy költő középgeneráció, akik a Sárvári Diákköltő Fesztiválon tűntek fel évtizedekkel ezelőtt, és az én megfogalmazásommal nemzeti plebejus irodalmat művelnek, amivel persze ők valószínűleg nem értenek egyet, de nekem ilyen a költészetük. A megzenésíthetetlen posztmodern verselők után újra remek szöveganyagot nyújtanak a dalokhoz Kemény István, Lackfi János vagy Vörös István sorai. De jönnek utánuk a fiatalok, akik ragyogó verseket írnak, akik nagyon kellenek, mert elment Nagy László, Ratkó József vagy Debrecennél maradva Kiss Tamás. Sajnos azt kellett látnom, hogy egy megyei versmondó versenyen már nem nagyon választanak Csokonai-, Gulyás Pál- vagy Oláh Gábor-verset, és nem divat Fazekas Mihály sem.

Miben kell keresnünk ennek az okát, a hivatalos oktatáspolitikában?

Dinnyés József: Egyáltalán nem. A „szentháromságban”: a szülő, a pedagógus és az olvasó felületességében. Természetesen ebben a legfontosabb a szülők szerepe, hiszen nekik kell megteremteni azt a környezetet, amiben a gyerek érdeklődését felkeltik az irodalom iránt.

Van még egyáltalán igényük a fiataloknak a költészetre?

Dinnyés József: Azt természetesen fel kell kelteni bennük. A fellépéseimen vagy egy rendhagyó irodalom órán ezért beszélek én is sokat a dalok között, mesélek olyan történeteket, melyek nem közismertek, hogy közelebb vigyem hozzájuk a költő személyét és rajta keresztül a költeményét. Negyvenöt év tapasztalatával összeállítottam egy dvd-t 500 év magyar költészetéből, 300 költő 1400 megénekelt versével. Ez egy olyan oktatási segédanyag, amellyel élményszerűvé lehet tenni a tanítást. Szerintem ugyanis nálunk a számonkérő oktatás része a magyar irodalom is, holott sokkal könnyebb célt érni az élményszerű oktatással. Itt jön az be, amikor például leendő magyartanároknak tartok előadást a nyugatos költőkről, és szinte csak pletykákat mesélek róluk, de közben megismerik az alkotásaikat. Ilyen Zelk Zoltán, valamint Déri Tibor és Németh Andor kapcsolatrendszere, amelyben nem értik az utóbbi szerepét. Nem tudják, hogy Dérivel több nyáron át egy balkonon üldögélve olvasták fel egymásnak a műveiket és időnként elmentek inni, valamint a lóversenyre Zelk Zoltánnal. Ilyenkor derül ki, hogy méltatlanul a feledésbe merült Füst Milán személye is, akinek a megítélésében csak a róla tudható száraz adathalmaz befolyásolta őket.

Van arra recept, hogyan lehetne szélesebb körben így eljuttatni az irodalmat az arra fogékonyakhoz?

Dinnyés József: Éppen Debrecenben, a DAB-székházban rendeztek a város napján egy konferenciát az olvasáskultúráról, melyen már vázoltam az elképzelésemet. Az irodalom és történelem szakos tanárjelölteknek egy éves műveltségi kurzust kellene tartani. Olyan hallgatóknak lenne meghirdetve, akik gimnazistaként már belekóstoltak a népdaléneklésbe, tagjai voltak irodalmi színpadnak, esetleg néptánccsoportnak vagy belekóstoltak a táncház mozgalomba. Számukra egy, tematikusan feldolgozott, száz dalból álló füzetet kellene összeállítani, amit meg kellene tanulniuk a két szemeszterben. Ebben zenésztársaimmal heti két órában mi működnénk közre, beszélnénk a dalokról, az énekelt versekről, hogy megértsék az összefüggéseket, megtanulják a technikát, amelyeket aztán ők adnának tovább későbbi munkájuk során. Mennyivel élményszerűbben oktathatnák az irodalmat, ha például egy Arany János verset gitárkísérettel adnának elő az órán és olyan ismereteket adnának át, ami nincs benne a tananyagban.

Hogyan fogadták a szakemberek az elképzelést?

Dinnyés József: Egyöntetűen jó volt mindenhol a fogadtatás, de a bevezetése az adott pedagógusképző intézetektől függ. Mindenesetre a tematikát én már 90 százalékban elkészítettem, nyáron egy zilahi énekszakos tanár ismerősömmel összeállítjuk az említett daloskönyvet, amit várhatóan őszre ki is fognak nyomtatni. Egyébként a bevezetése esetén sem lenne kötelező csak az azokban található dalokat oktatni, amennyiben valamelyik pedagógus egy részét más dalokkal cserélné ki, azt is lehetne, csak akkor neki kellene gondoskodnia a lekottázásukról. S, hogy erre lenne igény, azt olyan élményekkel támaszthatom alá, mint például, amikor egy oktatási intézményben a későbe nyúló előadás után már nincs vonatom Pestre, és ott maradok éjszakára, a szobámba mindig összegyűlünk 15-20-an és a gitár körbejár, mindenki előadja a kedvenc dalait.

„Az országút városból kifutó kígyója/ nekem is kínálta aranyát csillogva./ Mindenem eldobtam, mikor elindultam,/ még ma is lángoló kísértet az utam.” Mi hajtja még csaknem fél évszázad után is?

Dinnyés József: A prózai válasz erre: a pénz. Ötvenkétezer forintos nyugdíjból ugyanis nem lehet megélni, mert világéletemben szabadúszó voltam. Ráadásul a feleségemnek is csak 39 ezer forint, a kettő együtt is nagyon kevés.
Természetesen egy ennél sokkal magasztosabb célom is van. Mindazt, amit az elmúlt évtizedekben megtanultam, minél több embernek tovább akarom adni. Tervezem egy olyan iskola megnyitását, ahová azok a hallgatók jelentkezhetnek, akik már rendelkeznek valamilyen repertoárral és segítenék nekik, hogy fel tudják magukat építeni, ahogy annak idején velem is tették nálam okosabb szerzők. Ami még igazán hajt, az annak a megértetése a hallgatóságommal, hogy a magyar nyelv fennmaradása, ami egyben a nemzet megmaradását is jelentette, nem elsősorban a katonáknak, a megvívott csatáknak köszönhető, hanem azoknak a szerzőknek, akiknek a magyarul írt művei ránk maradtak. Ezek hordozzák azokat az erkölcsi tanításokat, ami tartást adhat az embereknek, köztük a hívőknek.

– Égerházi Péter –


Névjegy: Dinnyés József

  • 1948. augusztus 4-én született Szegeden.
  • 1963-ban kezdett énekelni.
  • 1966-ban alapító tagja a szegedi Angyaloknak zenekarnak.
  • 1967-ben a Veress Miklóssal közösen írt Karrier című dalával 2. lett az első pol-beat fesztiválon.
  • 1973-ban kiadott első kislemezén három megénekelt vers mellett saját szerzeménye, az Aranyos emberek.
  • 1985-ben készítheti el első nagylemezét, melyről kicenzúrázták a Határtalanul címadó dalt.
  • 1990-ben megjelenik Kín és dac című 35 dalos albuma költők verseivel.
  • Elismerései:
  • 2001: a Magyar Kultúra Lovagja, 2002: Kanizsa Pro Urbe emlékplakett, 2003: Béres Ferenc-díj, 2006: Radnóti díj – az irodalom népszerűsítéséért.
  • 2007: Nemzeti önazonosságunk védelmezője díszoklevél Erdélyben, 2008: Balassi emlékérem, 2012: NKA ösztöndíj.








hirdetés