Fedél nélkül – megszokható: hajláktalansors Debrecenben

Debrecen – Verőfényes
napsütésben és süvítő
szélben baktatunk az egyetem felé
január egyik csütörtökén.


Szemben özönlik a fiatalság, rohannak
a villamoshoz, cseverésznek,
gondtalannak tűnnek. Két idős ember a
járda szélén áll.
Nézik őket, beszélgetnek,
közben fél szemmel oda-oda
sandítanak a csomagjukra.


Ők nem sietnek sehova. Hajléktalanok.


Ránézésre hetven körül
lehetnek, s noha egyikőjük borostás, a
másiknak pedig szakálla van,
ápoltak, a hajléktalanokhoz képest
jól öltözöttek. Mintha
adnának magukra. Odasétálunk
hozzájuk, elmondjuk, hogy cikket
írnánk róluk.


Örülnek a lehetőségnek,
így le is ülünk a legközelebbi
padra. – Mezőgazdász vagyok,
agrárdiplomám van, kezdi
egyikőjük.

Dunántúlon éltünk
családommal, Mike falujában. Sajnos sokat
veszekedtünk feleségemmel, megromlott a
kapcsolatunk, így eljöttem hazulról,
két lányomat hagytam hátra.
Már 11 éve – folytatja – hogy
Debrecenbe jöttem.


Egyetemista éveim alatt sok barátra
leltem itt, így úgy láttam a
legjobbnak, ha visszajövök. Eleinte
nagyrészt alkalmi munkákból
éltem meg, állatokat gondoztam, kisebb
háztáji feladatokat láttam el,
cserébe élelmet s néha
szállást is kaptam.


Szerencsére ma már kapok
nyugdíjat, így könnyebben meg tudok
élni. Sajnos – főleg a
hanyagságom miatt – még mindig nem
jutottam el odáig, hogy albérletbe
költözzek.


Nappal, ha jó az idő – mint
szerencsére most is – főként
itt, a Nagyerdő környékén
vagyunk. Este vonatra ülünk, és
Karcagon, a
vasútállomáson – amit
hála Istennek éjszakára sem
zárnak be – húzzuk meg magunkat. A
családommal a mai napig tartjuk a kapcsolatot,
levelezünk, de már nem megyek el innen.


– Néha kéregetünk az
egyetemistáktól, de néha csak
beszélgetni is jólesik velük –
folytatja társa. Szerencsére nem
közömbösek, megállnak,
szólnak egy pár jó szót, s
még egy kis forintot is adnak.

Bodaszőlőn laktam az
élettársammal, de nekünk is
megromlott a kapcsolatunk, így én is
eljöttem. Van egy parasztházam, de az
ő nevére írattuk.
Nyugdíjfizetés idején még
visszafogadna, de már nem merek hazamenni. A
lányom sajnos kicsapongó életet
él, nem megbízható.
Egyszóval nagyon zűrős a
családi háttér.


A nyugdíjamból nem telik
albérletre, minden pénzemet
felemésztik a gyógyszerek. Már
kétszer volt infarktusom, évente
négyszer–ötször
kórházba kerülök. Ilyenkor,
ismerősömnek hála, öt-hat napot
bent tartanak, de utána ki kell
jönnöm.


A hajléktalanszállókra nem nagyon
járunk, sok a lopás. A legtöbb
hajléktalan meglopja a másikat. Nem lehet
semmit őrizetlenül hagyni, tőlem is
ellopták az irataimat, a
bankkártyámat, így csak
tisztálkodni járunk be – mondja.
Nincs köztük vita, abban is
egyetértenek, hogy nehéz az élet
fedél nélkü, de az évek alatt
meglehet szokni.


Úgy érzik, elhanyagolják
őket. Azt mondják, tavaly kaptak meleg
élelmet, idén pedig még semmit,
noha tudják, hogy a Nagyerdőn vannak.
Tízezerszám az otthontalanok
Hazánkban az adatok szerint napjainkban az
otthontalanok száma körülbelül
24-25 ezer főre tehető, ám a
téli időszakban összesen 9-10 ezer
szálláshely jut nekik; minden
második ágy a fővárosban van.
3-4 ezer embernek valóban az utca az otthona. A
„szerencsések” néha egy
vasútállomáson is
meghúzhatják magukat.