Fáradhatatlan a szegénysegítő rend dámája

Akt.:
H. Csongrády Márta
H. Csongrády Márta - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – „A nyughatatlanság minden néprajzos sajátja.” Interjú H. Csongrády Márta fotó-és képzőművésszel.

A Kenézy Kórház tudományos munkatársaként annak idején a fotózás területén olyan vizekre evezett, melyek lényegesen nagyobb kihívást jelentettek, mint az általános fényképezés. Magyarul: orvosi fényképezéssel foglalkozott.

Mit takar pontosan a kórházi, vagy orvosi fényképezés? Miért választotta annak idején ezt a nem mindennapi foglalkozást?

H. Csongrády Márta: A kórházba egy véletlen beszélgetés, és bevállalós természetem eredményeként kerültem. Nem akárhová: a patológiára adminisztrátornak. Kis idő elteltével kiderült, régóta szeretek fényképezni. Természetesen egy boncteremben mindig van téma, hát bedobtak a mélyvízbe. A hír, hogy valaki fényképezget, hamar elterjedt a kórházban, aztán már műtéteknél is számon tartottak. A felvételek bizonyítékul szolgáltak egy-egy tudományos előadáshoz, a születéstől a halálig. Az adminisztrációról már szó sem volt, kaptam egy helyiséget, ahol laboratóriumot tudtam berendezni. A színes és fekete-fehér filmeket, sőt a színezett diákat magam hívtam elő, azokhoz a vegyszereket receptek alapján állítottam össze. Kiszereltekkel soha nem dolgoztam. Munkám során sok technikai és technológiai nehézséget kellett leküzdenem. Az orvosok, a gyógyászat minden területén partnerként fogadtak, és szívesen elmondták tudományos értekezésük lényegét. Nekem kellett eldönteni, hogy például a műtét közben melyik az a pillanat, ami tükrözi és alátámasztja az orvos állítását a betegségről. Mindig csak egy-egy filmkocka kattintásra volt lehetőségem, seb feltárástól a zárásig, miközben akár 6 órát is tarthatott az operáció. Azt a képet ott, amikor belenéztem a lupéba, meg kellett komponálni. Színes diafilmre dolgoztam, így utóbb a képet megvágni nem volt lehetőségem.

Felvételezési nehézségbe botlottam, amikor az EEG felvételekről publikáláshoz fényképeket, és színezett diákat kértek. Majd ugyanezt éltem meg a röntgenekkel kapcsolatban. Különösen az utóbbi volt nehéz, hiszen ismerjük a röntgenfilmek milyenségét. Tanulmányoztam több ezer kiadványt, s addig gyakoroltam, amíg csak olyan kópiát nem tudtam csinálni, mint egy grafika. Ezekből ma is őrzök mintapéldányokat, és a vegyszerek receptjeit, de előhívási és nagyítási tapasztalataimat mindig lejegyeztem.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

Kíváncsi voltam, hogy az ugyanilyen munkakörben dolgozó fotósok milyen problémákkal küzdenek, így az országot nyakamba véve 60 kórház fényképészét kerestem fel. Kiderült bizony-bizony mindenki ugyanott reked meg, ahol én. Ezért úgy gondoltam, szervezek egy fórumot, ahol a közös problémákat kibeszélve, tapasztalatokat átadva, jobbíthatjuk a hivatásunkat. A rendezvény fontosságát bizonyította, hogy még 6 év múlva is megrendezték a szimpóziumot. (E munkájáért egészségügyi minisztériumi kitüntetésben részesült. A szerk.)

Miután (talán egyetlenként) könyvből megtanultam a fényképészet mesterségét, az igényességre való törekvés sarkallt a szakmában való továbblépésre. Az akkoriban úgynevezett Fényszöv. műhelyeibe bekéredzkedve, (a Kistemplom melletti műteremben, a Batthyány utcai retusműhelyben, és egyéb laborokban) fél-fél évet töltöttem az ott zajlók elsajátításával. Emlékszem, amikor végül mestervizsgát tettem Budapesten – ma is büszkeséggel tölt el a vizsgáztató megjegyzése: „aki így ki tudja hegyezni a retusceruzáját, annak nincs szüksége bemutatni, hogy tud retusálni.”

Hogyan lesz egy muzeológus, etnográfus végzettségű hölgyből fotóművész?

H. Csongrády Márta: Az egyetemen Ujváry Zoltán professzor mindig azt mondta: „Egy néprajzos fényképezőgép, ceruza, toll, papír nélkül elképzelhetetlen.” Én ezt a mai napig betartom!

A kórházi munkám is alapjában dokumentatív jellegű volt, mint a néprajzosé. Több monográfiához kapcsolódó teljes illusztráció jelent meg nevemmel ötvözve. Néprajzi kutatásokat dokumentáltam, Ujváry Zoltán és Bartha Elek professzornak, valamint több kollégának. 1990-ben kaptam az első megbízást az Akadémia Kiadótól az Egyházak és Vallások a mai Magyarországon című kiadvány teljes illusztrációjára. Azóta már 84 könyv teljes illusztrációját tudhatom magam mögött.

Néprajzos mivoltom soha nem szűnik meg, függetlenül attól, hogy a világ melyik táján járok. Egy kilincs, vagy egy ház, egy ablak, egy kapu, de még egy méhkas is lehet elragadóan szép, kérdés, hogyan fogalmazom meg képileg. Egy kép akkor jó, ha a dokumentáció jellegétől annyival mutat többet, mint amit akkor érzek, amikor felemelem a fényképezőgépet.

Honnan jött a Művésznők Nemzetközi Tábora megrendezésének ötlete?

H. Csongrády Márta: Vámospércsen 2003-ban, amikor a Művésznők Alkotótáborának szervezésére felkértek, már működött a Fátyol Zoltán festőművész által vezetett Grafikai Műhely. A város vezetősége szeretett volna egy kicsit más szemléletű alkotásokat – csak hölgy művészektől. A kérés az volt, hogy 7 művésznőt 7 napra szervezzek a táborba. Azóta már 12-13 művésznőre „fejlesztettük fel” a nemzetközi létszámot. 2015-ben 7 országból érkeztek alkotók, még Indiából is. Ennek a tábornak a híre nem csak Magyarországon, de külföldön is felhívta az érdeklődők figyelmét.

A saját kiállításai mellett mások alkotásainak bemutatását is szervezte, ugyancsak sok alkalommal, mintegy népművelői feladatokat is magára vállalva. Honnan ez a jó értelemben vett nyughatatlanság, amely a mai napig sem hagyja pihenni, újabb és újabb célokat tűz maga elé, kiállítások, alkotótábor szervezések, hazai és külföldi utazások formájában?

H. Csongrády Márta: Ebbe nőttem bele. Szerintem ez a nyughatatlanság minden néprajzos sajátja, ami az állandó kutatásban, keresésben nyilvánul meg.

A Kenézy Kórházban 22 évig működő, saját ötletem nyomán létrehozott Kenézy Galériában minden két hétben tárlatot rendeztem, nyári szünet nélkül. Kapcsolataim révén külföldről is hívtam kiállító művészeket. A 90-es évek elején kínai egészségügyi fotósok kiállítását rendeztem meg. A szervezés akkortájt nem volt egyszerű, de végül a budapesti kínai követség segítette munkámat. A megnyitón 22 két főből álló delegáció jelent meg. Ezt követően még évekig tartották velem a kapcsolatot, nekem is szerveztek ott tárlatot.

Volt orvos festők, egészségügyi dolgozók kiállítás sorozata, aztán kórházi munkatársak gyermekeinek rajzkiállítása, és a megyénkben élő művészek, valamint művésztelepek gyűjteményes kiállítása.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

Közben a Gyermekklinikán szerveztem tárlatokat a Baby Galériában, Hajdúszoboszlón a Mátyás Galériában.
A kórház udvarán egy szoborkert létrehozását kezdtem el, japán és lengyel művészek alkotásaival, amikor el kellett jönnöm az átszerveződések miatt.

Művésztelepek szervezésén a mai napig dolgozom ( 2000-2008: franciaországi Kelet-Európai Nemzetközi Alkotótábor, 2003-tól a Művésznők Nemzetközi Alkotótábor-Vámospércs, 2004-2009. Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep, 2012-tő: Káplár Nemzetközi Alkotótábor-Hortobágy.)

Van-e kedvenc témája a természet-fák-virágok-épületek-emberek körforgásában, ahol a látnivalók olyan kavalkádja elevenedik meg, hogy az ember csak kapkodja a fejét? ( Engem a gondolkodásra, meditálásra késztető fotók képi világa fogott meg leginkább, mint az Elmúlás, a Kövek, az Enyészet, vagy az Ottfelejtett álmok. )

H. Csongrády Márta: A kórházi munkám sajnos többnyire az elmúlásról szólt, a lelki megbékélést leginkább a természet biztosította számomra. De a néprajzi érdeklődésem soha nem csillapodik, a népviseletek, népművészeti tárgyak éppúgy megtalálhatók munkáim között, mint a természet által felajánlott, vagy az egyházi témák.

Az Ottfelejtetett álmok című képemet 10 éves koromban készítettem egy Pajtás fényképezőgéppel, amit az édesanyámtól kaptam. Ez tehát eklatáns példája annak, hogy már kis gyermekkorban látszik, mivé fog fejlődni az ember. Ez az alkotásom számos kiállításon díjat nyert.

A művészeket jellemzi, hogy a kép címét akkor találják ki, amikor már készen van a mű. Nálam ez mindig fordítva van. Belső vizsgálódás után eldöntöm, mit nyújt a látvány, és csak azután emelem a fényképezőgépet. Így születtek meg Petőfi Sándor: A Tisza című versére készített képeim.

Élhet a fotóművész is „a téma az utcán hever” közhellyel? Aztán, ha lehajol érte, már csak rajta múlik, mit lát benne fontosnak, megörökítendőnek?

H. Csongrády Márta: Ez valóban közhelynek hat, ám nem biztos, hogy az. Ismerek több olyan művészt, aki ragyogó dolgokat alkot az otthoni „terepasztalon”. Az ilyenfajta alkotás messze áll tőlem, bár a kórházi munkám a reprózásról , tárgy fotózásról is szólt, vagy volt megbízásom karácsonyi képeslapok elkészítésére, ami szintén a műtermemben asztalra helyezett látvány fotózásából állt. Azonban kint mindig nehezebb, minden átrendezi a látványt, a nap sugara, vagy az éjszaka „csöndje”, a környezet, stb. Ez kihívás, megmutatni az embereknek azokat az apró részleteket az élet rejtekéből, amit lehet, hogy csak én veszek észre. Azonban sokáig nem szabad elidőzni egy-egy téma körül, mert később veszélyessé válhat azáltal, hogy nem tud tovább lépni és mást alkotni.

Engem mindig lázba hoznak a kis részletek, hiszen a műtőben is a részletek domináltak. Egy fa erezet, egy fakéreg, egy gyökérzet, egy rozsdamart kapu részlete, vagy a felhők.

Hogyan lett a franciaországi St Michel-i Középeurópai Művészeti egyesület kuratóriumi tagja?

H. Csongrády Márta: Leginkább Debrecenhez kötődött ennek az egyesületnek a kelet-európai szervezése, Égerházi Imre festőművész ismeretsége alapján. Ő ennek az alapítványnak kuratóriumi tagja volt haláláig. Erre a művésztelepre városunkból és a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepről egyaránt voltak meghívottak, így én is. Mielőtt meghalt, már elkezdte szervezni a Franciaországban járt művészek kiállítását a Déri Múzeumban az alapítvány 10 éves jubileumára. Sajnos, a szervezést már én fejeztem be, későbbiekben a franciaországi művésztelepre való kiutazást is, majd időközben annak kuratóriumába beválasztottak.

A napokban ismét Máltán járt a Lovagrend tagjaként. Hogy került kapcsolatba a szervezettel?

H. Csongrády Márta: Mint kórházi alkalmazott, már dolgoztam a Vöröskeresztnek, aktivista voltam. Emlékszem, a Svédországból kapott 50 kilós ruhabálákat többször hazavittem, s a benne lévő darabokat egész éjszaka mostam, vasaltam. Még a szüleimet is befogtam, majd falura, gyárakba, egészségügyi intézményekbe vittük eladni. A befolyt összeggel minden héten elszámoltam a Vöröskereszt­nek, ők azt a rászorulók megsegítésére fordították. Még a mai napig megvannak az akkor kapott bevételi jegyek.

Később dolgoztam a Máltai Szeretetszolgálatnak, a Refomix-nek, a SZOFT alapítványnak. Őket segítettem azzal, hogy a Kenézy Galériában kiállítóktól évente gyűjtött festményeket lefényképeztem, katalógust készítettem, és árverést szerveztem. Az aukción befolyt összegből vagy egy gyógyításhoz szükséges tárgyat vásároltunk, vagy a rászorulókat segítettük ruhával, élelemmel.

Ezzel a múlttal kerültem be a Történelmi Szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrendbe (Málta), ahol 2009-ben avattak a Szent István Kommenda teljes jogú dámájává. A lovagrend a szegényeket és betegeket segítő rend.
(A lovagrendben végzett munkájáért és adományaiért megkapta a lovagrend Nagy Ezüstérmét. A lovagrend tagjaként 2012-ben Vámospércs Művelődési Házának ajándékozta egymillió forint értékben fotólaborja összes felszerelését. )

– Kenyeres Ilona –


H. Csongrády Márta
fotó-és képzőművész, muzeológus, etnográfus

  • Születési hely, idő: 1943. Debrecen
  • Kiállításai: 248 önálló, 198 csoportos, közgyűjteményben 240 munka
  • Állandó tárlatai: Toulis, Kiskőrös
  • Illusztrációi: 103 – ebből 84 teljes könyvillusztráció
  • Díjak: 1979 Semmelweis-emlékérem, 1990. Nadányi Zoltán-díj, 2003. Alkotói ösztöndíj, Debrecen Kultúrájáért Alapítvány, 2004. Holló László-díj, 2006. Boromisza emlékérem, 2006. Brassai Sámuel-díj, 2014. Jó Ember-díj, Káplár László Alapítvány.








hirdetés