„Ez volt az én gyászmunkám”

A szerző a kötet bemutatóján
A szerző a kötet bemutatóján - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – A játék emléke – avagy Tikos Sári és Simor Ottó múltja. Interjú Simor Katalin újságíróval, népművelővel.

Tikos Sári több évtizeden át volt a Csokonai Színház művésznője, megszakításokkal Simor Ottó is hosszú éveket töltött a cívisváros színházának világot jelentő deszkáin, s a debreceni teátrum kiemelkedő alakjai közé sorolják. Az egykor közkedvelt színészházaspárról könyvet írt lányuk, Simor Katalin újságíró, népművelő. Vele beszélgettünk a színházbarátokat érdeklő kiadványról.

Minek nevezné könyve műfaját? Dokumentumok alapján dolgozott vagy pedig emlékezéseket fűzött egybe?

Simor Katalin: Is – is. Az én emlékezéseim is benne vannak a könyvben, ahogy gyerekként láttam őket, az otthonainkat, a családi életünket, a nyaralásainkat, a barátainkat, de nagyobb részt a meglévő dokumentumokra, fényképekre, nyilatkozatokra, kritikákra, cikkekre támaszkodtam.

A szülők gyűjtötték a dokumentumokat? Vagy könyvtárakban búvárkodott?

Simor Katalin: Édesanyám nagyon esetlegesen tette el a dolgait, édesapám viszont mindent megőrzött, az összes kritikát, újságcikket, ami vele foglalkozott, s azokat is, amiket ő írt. Mert egy időben írogatott a Film Színház Muzsikának a Maszk és toll című rovatba. Megtartotta a kitüntetéseit, a fényképeit, sőt elrakosgatta a nagyanyám és a nagyapám emlékeit is. Rengeteg anyag maradt utána. Érdekes, hiszen ő egy bohém, sőt bizonyos mértékig öntörvényű ember volt. Azt gondolnánk, nem volt érzéke az adminisztrációhoz, s nem nagyon érdekelte, mit tartanak róla.

Kívülről ilyennek látszott, de belül, nyugodtan mondhatom, polgári életet élt, amihez hozzátartozott a rend és a fegyelem.

Mennyi ideig éltek ők házasságban? Édesanyja haláláig még aktívak voltak mindketten. De nem mindig játszottak egy színházban.

Simor Katalin: 1960-ban házasodtak össze, 1989-ben halt meg édesanyám. Csaknem harminc évet töltöttek el egymás oldalán. Valóban, édesapám az utolsó tíz esztendejét Nyíregyházán töltötte, s előtte is egy-egy szezonra Kecskemétre, illetve Győrbe szerződött. Tehát ő nem volt folyamatosan Debrecenben. Édesanyámnak azonban az első és utolsó színháza a Csokonai volt.

A dokumentumokból, emlékezésekből képet kapunk a Csokonai Színház egy korszakáról is?

Simor Katalin: Természetesen elsősorban a szüleimre koncentráltam, de nem szakítottam ki őket a háttérből, az akkori színházi élet színes forgatagából. Szerepelnek a könyvben mások, olyanok is, akik már nincsenek az élők között, de az életük valami módon kapcsolódik a szüleiméhez. Hiszen nemcsak saját fényképeiket és a róluk szóló cikkeket rakták el, – a színpadon partnerek egyébként nagyon ritkán voltak – hanem megőrizték az összes színházi műsorfüzetet azokból az évadokból. Nyilván ebben a könyvben nincs benne minden, nem is lehet. Például nem tudtam hova illeszteni, hogy micsoda színházi fesztiválokat rendeztek Debrecenben az 1970-es, 1980-as években. Most egy kicsit hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a színházi kultúra csak nemrég kezdődött a városban, holott az említett évtizedekben nagyon élénk, országos színvonalú színházi élet pezsgett itt. Öröm nézni milyen darabok futottak, milyen színes, változatos volt a repertoár.

Mikor határozta el, hogy ezt a kis könyvet megírja? Nem bízott abban, hogy egy kívülálló kedvet kap egy ilyen könyvhöz?

Simor Katalin: Azt hiszem, tudat alatt mindig készültem rá, már édesapám életében is hordoztam a tervet, hogy egyszer írni fogok róluk. De amikor ő meghalt, ez a sejtelem felerősödött és tetté vált.

Már régen azt gondolom, hogy amit én nem csinálok meg, azt nem végzi el más. Egy darabig nagyon röstelltem, hogy bármilyen szinten menedzseljem a szüleimet, hiszem mi még egy olyan világban nőttünk fel, amikor ez nem volt divat. Éppen ezért rádió- vagy tévériportot egyet-kettőt csináltam róluk, amikor elkerülhetetlen volt, de nagyon szemérmesen. Ám rájöttem, ha én nem írom meg ezt a könyvet, más nem írja meg helyettem. Igaz, Bényei József két könyvében is elkezdte ezt a munkát, – egyébként sokat idézek ezekből – de amit én csináltam, az egy szubjektívebb megközelítés, hiszen életüknek minden kis lerakata rendelkezésemre állt és ezeket igyekeztem hasznosan felhasználni.

Mennyi ideig tartott a munka? Egyáltalán munka volt ez vagy öröm?

Simor Katalin: Szabó Magda kifejezésével szólva: ez volt az én gyászmunkám. Maga az írásos anyag az édesapám halála után nagyon gyorsan elkészült, minthogy nemcsak az én írásaim kerültek a könyvbe, hanem közelálló pályatársak emlékezései, sőt még a halotti beszédek is, amelyek elhangzottak a ravataloknál. Ehhez egyszerű volt hozzáírni azokat a gondolatokat, amelyekkel én ki tudtam egészíteni a pályaképeket. A legnehezebb feladat volt a levéltárban, a színház fotótárában a fotókat összeszedni, illetve a képeket azonosítani, s aztán eldönteni, hogy mi jöjjön, mi nem. A készülődés öröm volt mindaddig, amíg azt nem mondtam, hogy kész. Amikor ezt kimondtam, elkezdett nyomasztani a felelősség súlya. Onnantól egy kis szorongás támadt bennem, hogy vajon benne van-e mindaz, aminek benne kell lennie és aki majd olvassa, azt éli-e át, amit én átéltem? Visszakapja-e azt a képet, amit kialakított szüleimről?

– Bakó Endre –








hirdetés