Ez nem az ’50-es évek, bármely korban megtörténhetne

Akt.:
Kiss Gergely Máté, Szakács Hajnalka és Gemza Péter próba közben
Kiss Gergely Máté, Szakács Hajnalka és Gemza Péter próba közben - © Fotó: Máthé L. János
Debrecen – Az ünnepi évad utolsó bemutatója, a Tüzet viszek kapcsán beszélgettünk Gemza Péterrel, az előadás rendezőjével.

Hogyan merült fel, hogy Hubay Miklós 1975-ben született alkotása bekerüljön a jubileumi évadba?

Gemza Péter: Sokáig keresgéltük azokat a darabokat, amik valamilyen úton-módon kapcsolódnak a debreceni művészekhez vagy azokhoz a generációkhoz, akik itt dolgoztak. Az ünnepi évad összeállításakor számos szempontot figyelembe kellett vennünk: a reneszánszt (ugyanis ez a korszak következett a tematikus évadok sorában), a Debrecenhez való kötődést, és szerettünk volna kortárs darabokat is bemutatni. Így lett az évad része a Tüzet viszek.

A történetet Soós Imre sorsa ihlette. A paraszti származású tehetség az egyetemet követő éveiben Debrecenben játszott, később a fővárosban dolgozott és sikert sikerre halmozott; 1956-ban még Cannes-ban ünnepelték a Körhintában nyújtott alakításáért, 1957-ben (27 évesen) pedig feleségével együtt öngyilkosságot követett el (melynek körülményei máig tisztázatlanok). Mi a központi kérdése az ebből a történetből merítkező alkotásnak?

Gemza Péter: A darab sok síkja közül nagyon erős az egyén és a közösség viszonyának boncolgatása. Bárkire könnyen rá lehet nyomni egy bélyeget, az egyes embert nagyon meghatározhatja, rossz értelemben determinálhatja származása, születése. Ráadásul, ha jól végzi a munkáját, könnyedén rosszindulatúan bánhatnak vele: irigység veszi körül, vagy a közeg kicsinyes, amiben él, és egy ilyen helyzetet nagyon nehéz kezelni. Ebben a történetben a közeg minden lehetséges akadályt a szerelmespár elé gördít. A központi szereplő egy színész, aki másképp képzeli el a színjátszást, mint a környezete, van benne valamiféle őserő, és bár nem volt az, folyamatosan a műveletlenségével piszkálták. Egy ilyen közeg a pozitív énképet is roncsolja, s nehéz eldönteni, hogy mi az a pont, amikor átfordul az egész egy pszichotikus állapotba. A darab az érzékenység és a normalitás kérdését is felveti – meddig vagyunk normálisak, mit jelent az, ha valaki érzékenyebb a többieknél?

Melyik lesz fontosabb, a doktornővel kialakult szerelem vagy az előbb említett „művészsors”?

Gemza Péter: Én a művész­sorsot előbbre venném. A szerelmi szál, a nagy egymásra találás is fontos, de mind a két főszereplő sorsa azért alakul így, mert egyikőjük sem a jól kitaposott ösvényt járta a szakmájában, munkájában. Mindegy, hogy honnan jön az ember és mindegy, hogy milyen munkát végez, ha új utakon jár, az mindig nagyon nehéz.

Tehát a mostani, debreceni értelmezésben a kor nem lesz fontos.

Gemza Péter: Nem. Szerintem nagyon aktuális ez a történet. Felmerült a próbafolyamat során is, hogy mi értelme az 50-es évek politikai, társadalmi hozadékáról beszélni. Szerintem ez nem az ’50-es évek, bármely korban megtörténhetne.

Máté, azaz Soós Imre története azért is alakul így, mert a korszak áldozata. A Rákosi-éra propagandagépezete felkarolta őt és a hozzá hasonló, paraszti származású tehetségeket, majd nem foglalkozott velük.

Gemza Péter: Igen, de úgy gondolom, hogy ez a jelenség ma is létezik. Az, hogy kit milyen rendszer emel ki vagy föl, engem kevéssé érdekelt. A dráma nem a politikai szálban van, a felemelkedésben, hanem abban, amikor azt mondják, hogy már nincs szükség valakire. Az már nem a politika, hanem a szakmai közeg. Például azt, hogy Margit (a szintén paraszti származású színésznő) miért nem kapja meg Elektra szerepét, nem lehet pontosan tudni. Engem is az izgat, és Hubay-t is az érdekelte, hogy megijedünk attól, ha valami más, eddig nem ismert kerül a színpadra. Én ebből a kisstílűséget, a középszerű művészi gondolkodást olvasom ki. Ez az, amivel ezeket az embereket tönkreteszik.

A Hubay-szövegnek több változata is ismert, melyikre támaszkodik a debreceni előadás?

Gemza Péter: Érdekes, hogy van olyan variáció, amiben a két főszereplő már meghalt, és újraéli az egészet. Nálunk a történet lineáris módon indul – bizonyos időugrásokkal – majd a főszereplők a halál utáni állapotban jelennek meg, a lezárás pedig újra a darab jelen idejében történik. Vagyis beletettünk egy kis hurkot. A visszajátszáson alapuló jelenetekben lehet tetten érni azokat a pillanatokat, amikben még úgy lehetne – másképp – dönteni, hogy lehetségessé válna egy, ha nem is boldog, de nem ennyire tragikus vég.

HBN








hirdetés