Estéről estére Gogollal nevetni

Akt.:
Nemrég láthatta a helyi közönség az Egy őrült naplójában
Nemrég láthatta a helyi közönség az Egy őrült naplójában - © Fotó: Orlai Produkciós Iroda
Debrecen – A Debrecenből induló Keresztes Tamással az Egy őrült naplójáról, filmezésről, a közönség hatásáról.

Debreceni származású, színészi pályáját a Csokonai Színházban kezdte. Ki tudna emelni egy olyan pillanatot, színházi jelenetet, tanárt, ami vagy aki Debrecenhez köti, s a mai napig meghatározza a színészethez való hozzáállását?

Keresztes Tamás: Debrecenhez rengeteg minden köt, így konkrétan egy dolgot nem is igazán tudnék mondani. Ott nőttem fel, rengeteg barát, s nagyon sok életre szóló találkozás fűz oda. Például a Porcsin Lászlóval való kapcsolatom ilyen, aki az Alföld Színpadot vezette, s meghatározta a fiatal koromat. Ott éltem meg először azt, hogy micsoda ereje tud lenni egy közösségnek, s milyen nagy szüksége van egy embernek arra, hogy tartozzon valahova. S a színészet alapjait is itt kezdtem elsajátítani. Az Ady Endre Gimnáziumhoz is szép emlékek fűznek, benne Csikos Sándor tanár úrhoz, akit a debreceni mesteremnek tekintek azóta is. A Csokonai Színháznak pedig a három évnyi tagságomért tartozom hálával. Ekkor már az ottani színészházban laktam, mert a szüleim elköltöztek Debrecenből. De egyébként igazán akkor éreztem meg, hogy mit is jelentett nekem ez a város és ez a színház, amikor felvettek a Színművészeti Főiskolára, s a színészházból az akkori barátnőm kocsiját igénybe véve Budapestre hurcolkodtam.

Debrecenbe egy monodrámával, Gogol az Egy őrült naplójából készült darabbal tért vissza nemrég. Az eszüket vesztett figurák megformálása időről időre megtalálja Önt: a Ledarálnakeltűntem című előadásban, azaz Kafka A per című művének átdolgozásában a főhőst, Josef K.-t alakította, aztán 2014-ben, az Amadeus című darabban az őrült és zseni határmezsgyéjén mozgó Mozartot játszotta, most pedig a Gogol-kisregény főhősét, mint őrült karaktert teremti meg a színpadon. (Arra, hogy mennyire őrült ez a Popriscsin, majd még visszatérünk.) Érdekelne, hogy milyen különbségeket illetve hasonlóságokat vél felfedezni ennek a három karakternek a színrevitelében.

Keresztes Tamás: Kafka Josef K.-ja és az ő története nagyban rokon Gogol Popriscsinjának történetével. Mindkét esetben társadalmi értelemben véve egy egyszerű emberről van szó, akit „bedarál”, felemészt a világ, a körülmények. Ezek a darabok műfajukban is igen közel állnak egymáshoz, míg az Amadeus ezektől műfajában is eltér. Azt hiszem, hogy ez utóbbi darab másfajta közönségnek is szól, mint a Kafka- és a Gogol-adaptáció. Amúgy is azt gondolom, hogy a másik két karakterrel ellentétben Mozart inkább saját magát emészti fel.

A Gogol-darab színpadi díszletében is benne van Keresztes Tamás keze… | Fotó: Orlai Produkciós Iroda A Gogol-darab színpadi díszletében is benne van Keresztes Tamás keze… | Fotó: Orlai Produkciós Iroda ©

Illetve az a szimbolikus értelmű párharc kergeti őrületbe, amit Salierivel vív.

Keresztes Tamás: Így van. De Mozart más típusú ember, mint Josef K. és Popriscsin. Nagyon tehetséges, és épp a tehetsége okozza a számára és a környezete számára a problémát. Josef K. és Popriscsin viszont semmiben sem tűnik ki a környezetéből, ebben is hasonlítanak, s a „szürkeségük”, a „kisemberségük” szintén meghatározó.

Viszont az, hogy műfaji szempontból is hasonló A per és az Egy őrült naplója, nyilván a hasonló munkafolyamatra is lehetőséget adott. Ráadásul mindkettő esetén Bodó Viktor rendezővel dolgoztak együtt a színpadi adaptáción.

Keresztes Tamás: Egyik sem dráma, ilyen értelemben egyik sem színdarab. Prózai szövegekről van szó, amelyeket színpadra kellett alkalmazni. Mivel a Kafka-darab többszereplős volt, s ott regénynyi terjedelmű szövegről volt szó, azt jobban át kellett írni. A Gogolt nem kellett „megírni”, mert nagyon alkalmas a szövege a monodráma formához.

Illetve ott az őrület fázisait a szöveg szintjén is követni kell, ezért se lehet túlságosan belenyúlni, gondolom.

Keresztes Tamás: Pontosan. Mégis három fordításból dolgoztunk, a Makai Imre- és a Czimer József-féle magyarításból, illetve egy névtelen fordító szövegéből, s helyenként itt is beleírtunk az eredetibe, ha azt éreztük, hogy a mai ember számára élesebben kiemelendő egy-egy kiszólás, egy-egy popriscsini megnyilatkozás. De egyébként alapvetően nem írtuk át a szöveget, ahogy ma az sok klasszikus mű esetében megtörténik.

Például a Shakespeare-művek kapcsán vehetjük ezt észre.

Keresztes Tamás: Így van. Egyébként nincs ezzel a tendenciával semmi problémám. Shakespeare Ahogy tetszikjében játszom most többek között a Katona József Színház Kamrájában, ahol Závada Péter erőteljesen hozzányúlt a szöveghez. S az az érdekes, hogy ezzel az új szöveggel is ugyanazt a nyelvi burjánzást teremtette meg, amit a klasszikus szerző, csak a frissítéssel elérte, hogy a fiatalok is kíváncsiak a darabra. És erre ma, az új nemzedék színházba csalogatása érdekében szükség is van.

A Kafka- és a Gogol-adaptáció hasonlóságai között azt is említette, hogy közel azonos nézői réteget szólít meg mindkét darab. Ez a közönség a Gogol-darab esetében, a szöveg naplóformája miatt, ahogy azt egy korábbi interjújában rendkívül találón megfogalmazta, az előadás alatt a naplójává válik. Engedje meg, hogy kicsit továbbgondoljam ezt a mondatot: a napló ugyanis nem jelez vissza az írójának, nem reagál rá, a publikum viszont annál inkább megteszi ezt a színész felé. Ezalatt az óriási koncentrációt igénylő, rendkívül összetett darab alatt mennyire tud figyelni a nézőkre?

Keresztes Tamás: Nagyon változó a közönség reagálása. Sok esetben élénk, de van olyan, amikor nem, s emiatt hajlamos vagyok elbizonytalanodni. Ezeket a tényezőket érdemes kizárnom, mert megzavarhat előadás közben. A befogadói reakciók különbözősége talán abból is adódik, hogy ez a produkció a fiatalabb és az idősebb közönséget egyaránt képes megszólítani. Van, aki a Darvas-féle előadást látta annak idején, s ehhez kötődő elvárással érkezik a mostani adaptációra, s van olyan, aki tiszteletteljesen viseltetik a darab iránt – ha ilyen nézők ülnek többségében a színházban, akkor szokott az előadás csendesebb lenni. Előfordul viszont élénkebb reakció is, inkább a fiatal nézőktől. De általában nagy a figyelem, még akkor is, amikor érzem, hogy esetleg pár percre „elveszítettem” a jelenlévőket. És a reakcióik alapján az én hangsúlyaim is változnak, valamit élesebben vagy esetleg kevésbé kiemelten fogalmazok meg.

Az előadás nem megválaszolni akarja az őrület kérdését, hanem felvetni fontos problémákat | Fotó: Orlai Produkciós Iroda Az előadás nem megválaszolni akarja az őrület kérdését, hanem felvetni fontos problémákat | Fotó: Orlai Produkciós Iroda ©

Akkor itt nincs, pontosabban itt sincs két egyforma este…

Keresztes Tamás: Mindig vannak benne pillanatok, amik aznap „érkeznek meg”, más estén pedig más pillanatok lesznek erősebbek, persze szigorúan az előadás nyelvezetét követve, azon belül maradva. S a nézők valóban ennek az embernek a naplójává válnak, hiszen nekik meséli el, hogy mi történt vele aznap. Az előadáson konkrétan nem írok naplóba lúdtollal, hanem a nézőtérre „írom be” a történéseket. Akkor jó az előadás, ha a nézőtér és közöttem ez a kapcsolat eleven, ha tudok kommunikálni velük. Ha a kommunikáció működik, ha az előadás lendületes, a produkció néha egy-két centiméterre el is tud emelkedni a földtől…

A darab díszletét is Ön gondolta ki. Egy kisebb színpadot tervezett bele a nagyobb színpadba. E miliő eleve azt feltételezi, hogy ez az ember el van zárva a külvilágtól. De nagyon fontosnak érzem a különbséget, hogy vajon ő zárja-e el magát, vagy őt zárják ki? Hisz innen kiindulva gondolkodhatunk el azon is, hogy őrült-e valójában Popriscsin, vagy az a világ bolondult meg, ami körülveszi.

Keresztes Tamás: Véleményem szerint egy modell, egy mintázat ez az ember, a világ mechanizmusának egy kis motívuma. Nem hiszem, hogy érdemes különválasztani, talán nem is lehet, hogy ő-e vajon az, aki elvonul, vagy a körülötte lévők tolják-e el őt maguktól. Illetve, ha valakinek egy idő után nem marad más társa, mint a fejében zakatoló gondolatai, akkor annak az okát valószínűleg nagyon mélyen kell keresnünk. Azt kell megnéznünk, hogy egy társadalom hogyan működik, az emberek hogyan érnek egymáshoz, vagy hogyan kommunikálnak egymással. Az őrület kérdését így az előadásnak nem megválaszolnia kell, sokkal inkább fel kell vetnie ezeket a problémákat, hogy mindenki gondolkodjon el rajtuk. Persze az őrületet mint olyat szakmailag is meg lehet közelíteni: fel lehet fogni Popriscsint egy pszichiátriai esetnek. Ezért ki is kértük egy szakértő, Zalka Zsolt pszichiáter véleményét, aki úgy fogalmazott, hogy ez a mű egy őrületparódia. Mivel ő számtalan valós esettel találkozott már, azt mondja, hogy ennek az embernek a megnyilvánulásai nem egyeznek a ténylegesen őrült emberek reakcióival. Popriscsin megformálásakor Gogol inkább a zsigereire, a fantáziájára hagyatkozott, s nem azt célozta meg, hogy valós orvosi esetet ábrázoljon. S azért is találó az őrületparódia kifejezés, mert végig érzem Gogol szövegén a humort, ahogy ott mosolyog a mondatai írása közben, a mondatai felett… Egyébként a szövegnek ezt a humoros szegmensét nagyon nehéz, talán a legnehezebb megidézni a színpadon. Talán oly módon lehetséges, ha az egész előadás világa nem azt tükrözi, hogy itt tiszteletteljes főhajtással élek a szerző felé, hanem azt, hogy vele együtt nevetek…

Kicsit más vizekre evezve: korábban igen sok filmszerepben is láthattuk. Mostanában filmezett-e, van-e olyan filmvászonra adaptált alkotás, amelyben a közeljövőben láthatjuk?

Keresztes Tamás: Igen, több filmben is forgattam nemrégiben. Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy életem első filmfőszerepét játszhattam el Lengyel Balázs: Lajkó – cigány az űrben című filmjében, amelynek épp az utómunkálatai folynak. Nem láttam még én sem a filmet, de nagyon várom a premiert, mert rendkívül közel állt hozzám a szerep is, a forgatókönyv is. Mese egy fiúról, aki a fejébe vette, hogy űrutazó szeretne lenni, feljutna a csillagok közé. Ennek érdekében folyamatosan kísérletezik, mindenféle rakétákat gyárt, sőt, egy napon a kerti vécét is kirepíti az égbe, miközben az anyukája épp ott „trónol”. Egyébként ezért is vágyik a csillagokba, hogy az anyukájától emiatt bocsánatot kérjen. 1956-os filmről van szó, de az alkotás nem politizál, csak ezt a kort idézi meg. A kor azért fontos, mert a fiút egyszer csak beviszik az Andrássy útra vallatni, ahonnan Bajkonurba, a Szovjetunió „NASA-jába” kerül, ahol találkozik Brezsnyevvel és Gagarinnal, s ahol kiképzik. Kísérleti személlyé válik, annak érdekében, hogy Gagarin leendő útját biztonságossá tegye. Az első űrben járt ember tehát Lajkó, de mivel ezt az egészet titokban kell tartani, ezért alakul ki az a mítosz, hogy nem Lajkót, hanem Lajka kutyát lőtték ki először a csillagokba… Aztán már egy lágerben látjuk viszont a főhőst, ahol egy klónozott lány személyében a szerelem is megérinti. Tehát mese a történet, de nagyon abszurd és groteszk felütésekkel.

Meg ezek szerint ugyan mesébe burkolt, de nagyon komoly mondanivalóval és asszociációkkal. S milyen filmben láthatjuk még?

Keresztes Tamás: A mozikban igen népszerű Kincsem című filmben azért volt rendkívül izgalmas részt venni, mert szintén lenyűgöző körülmények és alkotógárda vett körül. Rengeteg ember dolgozott rajta. Volt olyan, hogy Bécsben forgattunk, ahová negyven-ötven lovat kellett utaztatni, a forgatás helyszínén pedig mozgatni, istállóban tartani. De ezekből a háttérmunkákból mi, színészek semmit sem vettünk észre. A nyugodt munkához minden körülmény adott volt. Herendi Gábor rendező végig biztos kézben tartotta a produkciót.

A családban mennyire tartják „biztos kézben” egymást? Ezt azért kérdezem, mert Ön beházasodott egy színészfamíliába, apósa, anyósa, felesége révén színészkollégák veszik körül itthon is. Érdekelne, hogy mennyire kérik ki egymás véleményét egy-egy készülő darab vagy film kapcsán, mennyire „téma” itthon a hivatásuk?

Keresztes Tamás: Nagyon eleven, heves beszélgetéseink vannak a színházról. Megnézzük egymást, s meg is fogalmazzuk, hogy ki mit látott. Hisz ez az életünk, nem tudnánk kizárni az itthoni létünkből sem a munkánkat. Akár már egy próbafolyamat alatt is kikérjük egymás véleményét, s mivel nagyon jól tudunk egymással a felmerülő szakmai kérdésekről beszélgetni, egyáltalán nem teher a számunkra, hogy „hazahozzuk a munkát”.

– Gyürky Katalin –

 








hirdetés