Erős erődünk…

Erős erődünk…
© Fotó: Derencsényi István
Magam, többekkel ellentétben nem a tervezőket hibáztatom, még csak nem is a városi illetékeseket, vagy más megrendelőket. Már csak azért sem mert sokakkal szemben, bár tanultam róla valamelyest, nem érzem úgy, hogy igazán értenék az építészethez. Viszont debreceni lakóként minden egyes nap érzem a bőrömön azt, amit látok a szememmel. T. Szűcs József jegyzete.

Nevezetesen azt, hogy a városképet meghatározó új építészeti alkotások szempontjából az utóbbi bő két évtized nem árnyalt, de szinte teljes mértékben árnyékba boruló, sötét képet mutat. S szinte takargatnivaló fejezetet képez (majd) Debrecen arculatának történetében. Pedig soha nem volt, ha csak a mennyiséget nézzük, ilyen látványos a település fejlődése. A régi szóhasználattal élve épül(t), szépül(t) városunk. A nagy kérdés azonban az, hogy csak épült-e vagy valóban szépült is. Legalábbis (megközelítőleg) az adódódó lehetőségek keretein belül. Hiszem, hogy senki sem akart rosszat sem Debrecennek, sem szakmai önbecsülésének. Legyen bár tervezője, finanszírozója, vagy az adott építkezésen a habarcs szakavatott adagolója. Mégis, mindezzel együtt, ráadásul sokakkal egyetemben állítom, hogy a mindannyiunk által ismert épületek formavilága, stílusa vehetett volna egészen más irányt is. Olyat vagy olyanokat, amelyekre büszkék lehetnénk, s melyek akár hírnevet is szerezhettek volna a város építészeti kultúrájának. S nemcsak azokra az egyedi példákra lehetne állandóan hivatkozni, amelyek a kivételeket jelentik. Például folytatódhatott volna a helyi hagyományokra alapozó, szinte meg sem kezdett irányzat, s ugyanígy lehetett volna a nemzeti organikus építészet fellegvára is város. S talán születhettek volna időtálló, nemzetközi figyelmet kivívó, modern építészeti csodák is (kicsiben), mint amilyen a Beaubourg vagy a bilbaói Guggenheim Múzeum. (Persze olcsóbb tetőborítással.) És alighanem az a legsajnálatosabb, hogy aligha csupán a pénz illetve annak hiánya határozta meg azt, hogy végül egyik sem valósult meg.

Így, ha ma végigsétálunk Debrecen (bel)városában, az igazán egyedi és figyelemre érdemes új építmények helyett szellemükben, esztétikai megoldásaikban olyan jó hetven-nyolcvan évvel túlhaladott irányzatok unalmas, fantáziátlan utánzatait látjuk. Amelyek árnyékában (tisztelet a kisszámú kivételnek) úgy érezzük magunkat, mintha egy anyagmennyiséggel többszörösen túlbiztosított erődvárosban járnánk. Ahol az új épületmonstrumok, a laikus számára érthetetlenül túlméretezett betontömbök, bennük a szűkre szabott, szinte csak kikémlelésre alkalmas ablakokkal. Vagy másutt a megszakítás nélküli falfelületek egyaránt mintha csak egy vélelmezett ellenség géppuskatüzének kivédésére szolgálnának. Ráadásul nagyon úgy látszik, hogy a most formálódó, félig kész, vagy készülőben lévő építmények is városunk újkori és újmódi erődláncolatát erősítik. Már, ha ez debreceniségünk tükrében valóban erősítésnek tekinthető…

– T. Szűcs József –








hirdetés