Háttér

Szeretem a töltött paprikát, de meglepődnék, ha egyszer csokoládéfagylalt-körettel tálalnák fel. Pedig mindkettő nyári étel.
Szívesen, érdeklődéssel hallgatom a rádióban a jó prózát is, a jó zenét is. Kivéve, ha úgy tálalják, hogy az egyik agyonnyomja a másikat.

A prózai műsorok közül válogatva előnyben részesítem a dokumentumjátékokat, összeállításokat, adaptációkat, portrékat, interjúkat. Ezeknek a műfajoknak azonban a szöveg, a szó, a beszéd a lényege. És egyre gyakoribb, hogy a kezdetüknél, de még gyakoribb, hogy az utolsó percekben a szövegre ráúsztatják az egyébként kellemes zenét. Nos, ezt nem szeretem. Nem csak én vagyok így. Idős villamosmérnök olvasónk panaszkodott, hogy lassan emiatt nem hallgatja már ezeket a szöveges műsorokat. Ugyanis nem hall túl jól.

És ha a szövegre ráúszik a zene, nem érti, és gyakran elvész a lényeg, mert az írók is, dramaturgok is, rendezők is szeretnek poentírozni, a végére hagyni a csattanót. Megértem én a zenei szerkesztőket, szeretnék fontosabbá tenni saját munkájukat, de hát a rádió mégis elsősorban a hallgatókért van, akik érteni szeretnék a szöveget. Elég gyakori  az is, hogy a zeneművek kezdetébe-végébe belebeszélnek a műsorvezetők, ez is kiábrándító. Pár éve a tévé sportadásában – ha a Vasas labdarúgó-mérkőzéseit közvetítették – egy öblös hang folyamatosan kiabálta: „Hajrá, Vasas!” Emiatt nem néztem a Vasas meccseit. A vuvuzela háttérhangja a focivébén nemzetközi ügy lett. Nos, a Magyar Rádió érdekes prózai műsorainak zenei háttere talán csak a magamfajta néhány idős ember ügye.

De azt hiszem, ez a korosztály, ez a réteg a rádió leghűségesebb hallgatói közé tartozik. Nem egészen értem, miért rontják el az örömünket ezzel a ráúsztatással. Válasszák ketté. Szóljon a zene a szöveg előtt és után.
A jó töltött paprikához viszont nem is kell köret.
– Bényei József –