Elvégre egyszer (f)élünk…

Elvégre egyszer (f)élünk…

A magas rangú diplomata azt kérdezte
tőlem: Mondd csak! Miként van az, hogy
Londonban az egységnyi területre jutó
luxusautók száma elmarad a Debrecenben
tapasztalhatótól? Petneházi
Attila jegyzete.


Amikor arra gondolok, hogy bizony drága
árat fizetünk az elmúlt időszak
viszonylagos jólétéért,
mindig eszembe jut egy történet.
Álltunk a magas rangú diplomatával
a Napló-székház előtt,
egyszer csak vendégünk ujjával a
közeli parkoló irányába
mutatott, és azt kérdezte: Mondd csak!
Miként van az, hogy Londonban az
egységnyi területre jutó
luxusautók száma elmarad a
Debrecenben tapasztalhatótól?!


Próbáltam elmagyarázni neki, hogy
a jelenség még a társadalmi
fejlettség egy alacsonyabb fokára utal;
bár a felületes szemlélőnek
valóban úgy tűnhet, mintha, pedig
valójában nem is…


Ma sem tudom, hogy megértette-e, mire akartam
célozni, de hát azt mégse
mondhattam, hogy nálunk bizony sokan
legalább egy, sőt esetenként
két számmal is „nagyobb
autót hordanak”, mint amit
egyébként megengedhetnének
maguknak. Pedig így van. És nem csak az
autóval. Ha körbenézünk egy-egy
lakóparkban, azt látjuk, hogy az emberek
sok esetben „potom” 100-120
négyzetméterért bele se
vágnak az otthonteremtésbe.

Divat lett magunkat túlvállalni,
utána pedig, ha beletörik a
bicskánk, másokra mutogatni.


De hát, úgy tűnik, a volt szovjet
blokk országaiban ez egy olyan
kórtünet, amit a
gazdasági-társadalmi fejlettség
(vagy inkább fejletlenség?) egy bizonyos
fokán szükségszerűen át
kell élni mindenkinek.


Például: ugyanazt az esztelen
költekezést látom most a
románoknál, amit mi, magyarok az
elmúlt években (például a
devizahitelezés terén)
produkáltunk. Mint ha kimaradt volna
egy-két lépcsőfok a
kelet-európai társadalmak
szerves fejlődéséből.

Petneházi Attila

E-mail: petnehazi@naplo.haon.hu