Elöl ül…

Elöl ül…
© Illusztráció: Derencsényi István, archív
Rájár a rúd mostanság a debreceni kulturált közösségi közlekedés illetékeseire. Nos, én ezúttal már csak ezért sem markolom meg a (kapaszkodó) rudat. Viszont egy, nem túl terjedelmes, talán pótjegy nélkül is szállítható, felismerést szeretnék magammal vinni. T. Szűcs József jegyzete.

Elöljáróban, illetve a bevezető után immár másodjáróban, szeretném leszögezni, hogy az első ajtós felszállást a mai napig forgalomlassító, közlekedésellenes esztelenségnek tartom. Lett légyen szokásban akárhány városban, országban. A buszokat ugyanis nem azért tervezték széles középső és hátrább lévő ajtókkal, hogy az utazni szándékozók a legszűkebbre vett, a többihez képes szinte lyukméretű nyíláson próbáljanak felavászkodni a járműre. Hanem azért, hogy minél gyorsabb legyen a jármű teljes hosszát kihasználva az utasáramlás. Hisz a megállókban a szükségesnél többet, vagyis felesleges kényszerűségből álló jármű hosszabb ideig tartó motorjáratása több üzemanyagot fogyaszt, jobban szennyezi a levegőt stb., mintha „összes ajtós módban”, ehhez képest egy pillanat alatt, tovább suhanhatna a gép. Ráadásul a mi buszaink belső közlekedőfolyosóját szűkebbre vették, mint egy repülőgépét. S ez eleve gátja a mindennapokban annak az utazási módnak, amelyet Móricka elképzelt. Tudniillik, hogy a felszálló utas szépen fellép az első ajtón, kényelmesen elsétál a buszgépkocsi hátuljáig, s ott vár a sorára. Nem kétlem, hogy például a remízben ezt bízvást meg lehet kísérelni. Feltéve, ha tök egyedül vagyunk a fedélzeten. De mostanság, amikor a szülők és gyermekek, az unoka és nagymamája, s szinte minden diák hátizsákkal közlekedik, gyakorlatilag kivitelezhetetlen feladat tényleges, vagy szóbeli összeütközések nélkül végighaladni az egyemberes szélességű folyosón. Persze hátizsák nélkül is.

Ámde, mint ígértem, nem temetni jöttem a céget. Igaz nem is dicsérni. Viszont el kell ismernem, hogy az első ajtós felszállási rendnek, minden irracionális kényelmetlensége mellett van egy olyan következménye, amellyel aligha kalkulálhattunk előre. Az utas és a vezető ugyanis e rendben szép lassan megismeri egymást. Nyilván a gyakrabban látott pilótákat előbb, míg másokat, akikkel talán csak egyszer találkozik az ember, később sem. Nos, magam is megismertem látásból több buszvezetőt, s el kell ismernem jóval pozitívabb kép alakult ezáltal ki róluk, mint előtte volt. Meglehetősen gyakori utazóként állíthatom, hogy túlnyomó többségük nemcsak vezetni tud, de kifejezetten udvarias, empatikus, a megengedett mértékig szolgálatkész. Szóval az utasokkal is bánni tudó utaz(tat)ási szakember. Persze vannak kivételek. S a nem kivételeknek is lehetnek rossz napjai. Akárcsak nekünk, utasoknak.

Összességében mégis az a tapasztalatom, hogy többségük előtt le a kalappal, ami átlagos munkavégzési színvonalukat, hozzáállásukat illeti. Öröm tehát az ürömben, hogy a buszsofőrök jó részének magatartása sokszor elviselhetőbbé teszi ezt az első ajtós felszállásnak nevezett tömegközlekedési agyrémet. S amikor ilyen higgadt, jóindulatú, emberséges pilótákkal terelteti a jelenlegi rendszer a felszállókat a legkeskenyebb ajtóhoz, talán nekünk is könnyebb a ránk (sokszor) váró nyomakodást, lökdösődést, egymásba gabalyodást higgadtan elviselni.

– T. Szűcs József –



Sporthírek






hirdetés