Elnyújtott öröm

Elnyújtott öröm
Sajnos, itthon egy generáció szokott hozzá ahhoz, hogy kiválaszt magának egy külföldi válogatottat, és annak szurkol. Tamás Nándor jegyzete

Most ne arról szóljunk, hogy mi, magyarok huszonnégy éve, az emlékezetes mexikói sokk óta csak távoli szemlélői vagyunk a planéta legfontosabb futballseregszemléjének, a labdarúgó-világbajnokságnak. Azzal se törődjünk most, hogy a honi foci időnként – erre a legutóbbi német és holland lecke sokadszorra fényesen rávilágított – még csak megközelítőleg sem hasonlít arra a csodálatos sportágra, amelynek legjelesebb képviselői nézők százmillóit kápráztatják majd az előttünk álló harminc napban. Sajnos, itthon egy generáció nőtt fel és szokott hozzá ahhoz, hogy kiválaszt magának egy külföldi válogatottat és annak szurkol az eb-ken és a vb-ken. Nekünk, éltesebb tulkoknak esetleg még rémlik a hetvennyolcas világbajnokság három magyar zakója, a spanyolországi mundialon berámolt tíz gól Salvadornak, vagy épp a már említett nyolcvanhatos 0–6…
De mondom, félre a kesergést: uraim, nekünk most egy elnyújtott, egyhónapos orgazmus jön, napi két-három meccsel, feledhetetlen cselekkel, bombagólokkal, sörrel, esetleg nagyfröccsel (igény szerint)!
Hiszen van annál csodálatosabb, amikor estéről estére házhoz jönnek a Vörös Fúriák, megbámulhatjuk, mire megy az olasz catenaccio az Oranje totális futballja ellen, és hogy az albiceleste vagy a selecao brasileira szupersztárjai hódítják-e meg a futballvilágot?
Természetesen van, hölgyeim, de most némi türelmet kérünk, egészen pontosan július 11-ig. Tamás Nándor