Menyasszonyra menyasszony

Gaetano Donizetti  Lammermoori Luciája – a legnépszerűbb romantikus művek egyike – évtizedek óta hiányzott a műsorrendről, most az évad harmadik bemutatójaként szólalt meg, igen derekas színvonalon. A darabnak alapvetően két változata ismeretes: az eredeti olasz, illetve a párizsi bemutatóhoz átdolgozott, itt-ott tömörített francia verzió. Mifelénk az előbbit játszották, de így is számos önkényes húzás és átírás torzította a mű épségét. Értéke a mostani debreceni bemutatónak, hogy igyekszik „portalanítani” a partitúrát, s megpróbálja Donizetti eredeti szándékait felfedni.

Nem szegül ellene…

Az elmúlt években néhányszor már kifogásoltam azt a gyakorta felbukkanó, önkényes rendezői magatartást, mely az operajátszás megújítását hirdetve fittyet hány a művek zenei, dramaturgiai meghatározottságának, s valamilyen erőltetetten kiagyalt koncepciót akar minden áron a darabra és a közönségre erőltetni. Ezúttal éppen fordított a helyzet, mert a rendező Marco Spada – azon túl, hogy időben közelebb hozza a történetet – még azt a legminimálisabb útmutatást sem adja művészeinek, mely szinkronba hozhatná a zenét és a cselekményt. Magára hagyja Donizetti dallamait, hősei passzívak, beállításai statikusak. A drámaiságot mindössze néhány konvencionális operaénekesi manír próbálja jelezni: egy ökölbe szorított kéz, egy fájdalomtól megtört tekintet, semmi több. Egyetlen pozitívuma a rendezésnek, hogy legalább nem szegül ellene a darabnak. A színpadkép praktikus és mérsékelten látványos, a jelmezek általában megfelelőek, de sajnos épp a két főszereplő esetében meglehetősen előnytelennek tűnnek.

Egészséges, kiművelt

Zeneileg az utóbbi idők legegyenletesebb színvonalú produkciója a Lucia. Igazi „bel canto” operáról lévén szó, alapvetően fontos, hogy egészséges, kiművelt hangokat hallunk. Bazsinka Zsuzsanna a címszerepben biztonsággal, muzikálisan énekel, imponálóan győzi a koloratúrákat. Amit nélkülöznünk kell, az talán csak hangjának egyéni, zománcos fénye. A külhoni vendégtenorok között végre egy igazán képzett, professzionális dalnok is felbukkant, Domenico Menini a neve. Vocéja kiegyenlített, zenei megoldásai stílusosak – mindössze a második felvonásban tűnt kissé visszafogottnak, talán a fináléra tartogatta erejét. Enrico intrikus figurájában szinte lubickol Haja Zsolt. Újabb bizonyságát adja kibontakozó tehetségének és teherbíró képességének. Raimondo – eredeti súlyát visszanyert – szerepében Cseh Antal jelentős, karakteres alakítást nyújt. Arturo és Normanno szólamai is hiteles megszólaltatóra leltek Urbán Nagy Róbert és Böjte Sándor személyében. Lucia társnője, Alicia alakjában Bódi Marianna éppoly műgonddal és alázattal énekel, mintha főszereplő lenne. (Miért is nem jut az őt megillető, méltó feladatokhoz évek óta?)

Művirág az orchideacsokorban

A Luciában fontos szerepe van az énekkarnak, különösen a férfikar tagjainak. Évadról évadra egyenletesen fejlődnek (gondolom, jórészt Pálinkás Péter karigazgatói munkájának következtében), ezúttal azonban már szinte hibátlan teljesítményt nyújtanak, erősségei az előadásnak. A városi filharmonikusok muzsikálásán is hallik a teljes odaadás, élvezettel és drámai erővel szólaltatják meg Donizetti melódiáit. A hárfa- és fuvolaszólók mellett a rézfúvósok produkciója is külön említést érdemel. A zenekari árokból kiáramló hangok közül egyedül az őrülési jelenetben megszólaló szintetizátor borzaszt el, olyan hatást kelt, mintha egy gyönyörűen kötött orchideacsokor közepébe egy szál fröccsöntött művirágot biggyesztettek volna!

Foghíjas nézőtér

Kocsár Balázs zeneigazgató élénk tempókkal, lendületesen irányítja az előadást, ugyanakkor előzékenyen teret ad a vokális teljesítmények kibontakozásának. Kár, hogy már az általam látott második előadáson is foghíjas volt a nézőtér, mert az apróbb kifogások ellenére is a Lammermoori Lucia az elmúlt évek legkiegyenlítettebb opera-előadása a debreceni Csokonai Színházban.