Elhullnak mind
Stresszben élnek a szorgalmas, cselekvő
emberek, és előre nézve nem sok
jót remélnek. Sok vállalkozó
azért nyúzza magát halálra,
mert a családi örökséget, a
gyermekei jövőjét kockáztatja,
míg az alkalmazott azért, hogy megtarthassa a
munkahelyét. Szabó Katalin
jegyzete
Egyes tulajdonosok vagy vezetők a
vészterhes időkben is megőrzik
emberségüket, míg másoknak a
válság kapóra jött, erre
hivatkozva szabadjára engedik torzult
személyiségük, hozzá nem
értésük
megnyilvánulásait. A nagy
munkaadók felől – ahol a tulajdonos
az állam, az önkormányzat, vagy egy
távoli befektető csoport – igen rossz
híreket hallani.
Mindeddig megbecsült középvezető
mesélte a minap, hogy olyan munkát kaptak
két hetes határidőre, amit
normál esetben legalább négy
hét alatt lehet elvégezni. A
fönököt semmilyen érv nem
érdekelt, ő is utasítást hajt
végre, oldják meg, hogy
elkészüljenek!
A munkát persze elvégezték,
készre jelentették, ám a
középvezető most attól tart,
hamarosan rászakad az egész
„kupleráj”, amiért majd
természetesen kirúgják. Nem baj,
jön helyette másik.
Fiatal lesz, tapasztalatlan, tettrekész.
Lelkesülten kezdene a saját
rendszerérnek
kialakításához, de el sem
kezdheti, mert ő is hirtelen
elvégzendő nagy feladatot kap. – Ezt
így nem lehet, vagy ha lehet is, nem
érdemes – győzködné a
főnökét, de lepattan. Sorsa
borítékolható.
Száz hasonló példát
tudnék. A fejetlenség, a
megaláztatás, a sehol semmi nem
működik országa lettünk.
Elhullnak mind a becsületes kishivatalnokok, a
szakmájukat még értő
kétkeziek, az
értelmiségiként tisztelhetők.
Percemberek uralkodnak. Pedig ez annak sem jó,
aki ma még a hasznát húzza.
Ki tudja, miért van így mégis?
írások :
