Sokuk akkor is ott volt már szilárd feszületként, amikor újszülöttként hagytuk el a kórházat; s árnyat adtak akkor is, amikor beteg volt a gyermekünk, vagy ismerősünk, és csupán a szellő által mozgatott falevelek látványa volt képes elterelni a figyelmünket a fájdalomról és a bizonytalanságról. A fák tanúi, ahogyan jaj és öröm, aggodalom vagy boldogság vezeti a szerencsés ismeretlent, aki csak az információs tábla segítségével ismeri ki magát; és együttérzéssel állnak sorfalat, amikor vissza-visszatérő, ismerős arc lép a gyógyulás útjára. Legalábbis így érzik, akik kötődnek ezekhez a monstrumokhoz. Nem viselik el, ha csak úgy kidőlnek a sorból; s úgy tűnnek el, hogy másnap már tuskólétük bántja a szemet. Talán kiszámíthatatlan és a mai napig megjósolhatatlan kimenetelű emberlétünk miatt kívánjuk legalább fáink sorsát előre tudni és irányítani, hogy legalább a madárfütty maradjon meg nekünk.
Életünk fatanúi
Mennyi sóhaj, fohász és ölelés fennakadhatott a Nagyerdő, a Klinika fáinak ág-bogán – gondolkodom a költő után szabadon, miközben tűz a nap, és emberek tömegei mozognak a gyógyászati részlegek, és a hatalmas fák között. Barak Beáta jegyzete.
További hírek a Hajdú-Bihar kategóriából
A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .