“Divat manapság azt mondani, mekkora ellenzéki voltam”

Akt.:
Nagy Tamás, a legendás debreceni zenekar, a Vörös Kakas egyik alapító tagja adott interjút
Nagy Tamás, a legendás debreceni zenekar, a Vörös Kakas egyik alapító tagja adott interjút - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – A harminc éve alakult Vörös Kakas zenekar gitáros-énekesével, Nagy Tamással beszélgettünk.

Idén harminc esztendeje, hogy megalakult Debrecen egyik mára kultikussá vált rockzenekara, a Vörös Kakas. Az először 1985 januárjában színpadra lépő brigád többek között arról is elhíresült, hogy innen indult el a zenei pályáján a Tankcsapda frontembere, Lukács László, valamint a Tomi Szomorú, a Pekingi Ősz, az Amundsen és napjainkban a Neonhal énekes-gitárosa, Nagy Tamás. Utóbbi zenésszel beszélgettünk múltról és jelenről.

Hogyan emlékszik vissza a Vörös Kakas indulására, milyen indíttatásból kezdtek zenélni?

Nagy Tamás: 1985 januárjában adtuk az első koncertünket, de a pincében már régebben elkezdtünk zajolni. Hogy milyen indíttatásból kezdtük el? Szerettük a rockzenét, ez egyértelmű. Ha lepergetem eddigi életem filmjét, abból az időszakból szürke és fekete-fehér képek élnek bennem. Legalábbis így utólag, amikor azonban benne voltam, akkor nem éreztem annak. Nyilván, amíg az ember fiatal, addig a legingerszegényebb környezetben is kiszűri azokat a morzsákat, amelyek úgymond életben tartják és amelyek számára kedvesek. Akkor sokkal kevesebb csatorna létezett, amin keresztül szivárogtak hozzánk a dolgok, ebből kifolyólag talán könnyebb is volt valamilyen irányt választani és meghatározni, hogy az ember mihez akar kezdeni magával. Többnyire bluesalapú zenéket szerettünk, mint a Rolling Stones, de én nagyon kedveltem a The Beatlest is.

Miként érintette meg ez a fajta zene, hogyan jutott el Önhöz?

Nagy Tamás: A Stones-összest leadták a Petőfi rádióban a nyolcvanas évek elején, azt vettem fel magnóra. Otthon egyébként Szécsi Pál szólt, Záray-Vámosi meg Máté Péter, ezek a zenék a maguk nemében valamiféle nívót képviseltek akkoriban. De ezt csak utólag érzi meg az ember, akkor azt mondtam, húúú, ezt inkább hagyjuk… Nem volt tehát családi indíttatásom a rockzenéhez, valahogy mégis eljutott hozzám. Ma már ezt nehéz megérteni, amikor csak leülsz a gép elé, kattintasz és minden előadó ott van előtted. Annak idején hónapokat vártunk egy nagylemezre, ha értesültünk róla, hogy kijön egy banda albuma, mentünk a lemezboltba és érdeklődtünk, megjelent-e már X. Y. jugoszláv kiadású korongja.

Amikor beindult a zenekar szekere, sejthető volt, hogy valaki, mint Lukács, országos ismertségű zenész lehet a későbbiekben és Önt sem kell feltétlenül bemutatni a közönségnek?

Nagy Tamás: Lacit és engem azért ne említsünk egy lapon, hiszen ő már jópár éve ebből él, s persze sokkal ismertebb is! Ő már akkor is nagyon eltökélt volt, de nem hiszem, hogy ekkora sikert jósolt volna neki bárki. Az akkori tapasztaltabb muzsikusok részéről általában kedves, ám lenéző mosolyt kaptunk, de a közönség körében viszonylag sikeresek voltunk. Ha mostanában olykor előkerül egy-egy koncertvideónk, hát meg kell erőltetnem magam, hogy végig tudjam hallgatni. Sok kívánnivalót hagynak maguk után ezek a felvételek, nyilván az élő előadás varázsa adta a báját a produkciónak. Abból a szempontból viszont mindenképpen úttörők voltunk, hogy visszanyúltunk a hatvanas évek zenéihez, ez 1985 körül nem volt annyira divat, legalábbis itthon.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

Hogyan képzeljük el az akkori debreceni rockéletet, mennyire volt nehéz koncerteket tető alá hozni?

Nagy Tamás: Az engedélyek megszerzése a szervezők gondja volt, mi egyébként is jellemzően egy helyen, az IPK-ban (Ifjúságpolitikai Klub – a szerk.) léptünk fel a városban. A nagyteremben diszkó volt, mi pedig a kisteremben játszottunk, olykor hetente. Emellett többnyire a megyében léptünk fel, nagy ritkán eljutottunk Pestre is, de nem értünk el országos ismertséget. Rengeteg zenekar volt Debrecenben, és az akkori muzsikusok közül is került ki azóta ismertté vált zenész. Emlékszem, Koroknai Árpi egy félénk kis szemüveges srác volt, aki szinte háttal énekelt a közönségnek, és milyen szenzációs rockelőadóvá vált! Szabó Levente, akivel a Tomi Szomorúban játszottam együtt, most filmzenéket ír, Hajdú Szabi pedig azóta híres rendező lett. Voltak tehát olyan zenészek, akik azóta is alkotó emberként tevékenykednek.

A rendőrség mennyire tolerálta ezeket a koncerteket?

Nagy Tamás: Divat manapság azt mondani, mekkora ellenzéki voltam, de a nyolcvanas évek közepén már meglehetősen puha volt a diktatúra. Egyedül arról tudok beszámolni, hogy egyszer Lukács Laciéknál, a panelházban muzsikáltunk és kihívták a körzeti megbízottat. A rendőr becsöngetett, halkabbra vetette velünk a zenét, majd írásbeli figyelmeztetésben részesített bennünket.

Miért nem készült a Vörös Kakasnak nagylemeze?

Nagy Tamás: Mindig tervben volt és készítettünk is rendszeresen házi felvételeket, amelyek borzasztó minőségűek voltak. Ma jóval könnyebb lemezt készíteni, amikor olyan szoftverek vannak, hogy egy szobában össze lehet rakni az anyagot, de akkor még stúdióba kellett menni ehhez. Anyagi lehetőségeink is korlátozottak voltak, ráadásul a zenekar nem sokáig működött aktívan, tulajdonképpen csak 85-től 87′ elejéig, mert utána sorra vittek el minket katonának. Amikor 89-ben újra összeállt a banda, akkor Laci már elkezdte a Tankcsapdát, amelyet igazán a magáénak érzett és ahol azóta is ő a vezéregyéniség, így kilencven elejére meg is szűntünk. Nincs ezzel semmi baj, úgy vélem, mindenki járja azt az utat, amelyet a magáénak érez.

A Vörös Kakast követően hogyan alakult a zenei pályafutása?

Nagy Tamás: A feloszlást követően 1990-ben megalakult a Tomi Szomorú zenekar. Hivatalosan azért lett ez a nevünk, mert ugye Tomi szomorú lett, amiért megszűnt a Vörös Kakas. A Tomi Szomorú kezdetben mindenféle változó felállásokban létezett, majd megszilárdult az összetétel és nyolc éven át működött, kijött egy koncert- és két stúdiókazettánk. Ez a zenekar viszonylag nagy ismertségre tett szert, országszerte koncerteztünk, de egy idő után úgy éreztem, helyben járunk. Volt, hogy valahol csak tíz néző volt kíváncsi ránk, volt ahol 350. Hiányzott az az áttörés, amelyre vártunk, ezért én letettem egy darabig a zenélésről. Egy rövid ideig csináltuk a Pekingi Ősz nevű zenekart, majd 2000-ben kimentem két esztendőre az Egyesült Államokba. Miután hazajöttem, semmi kedvem nem volt zenélni, az ihlet is messzire elkerült. 2007-ben vettem fel a gitárt újra, ekkor találkoztam két kedves zenésztársammal, Bíró Kornél basszusgitárossal és Dankó Imre dobossal, akiket persze már régen ismertem és megalapítottuk az Amundsent. Elkezdtek ömleni belőlem a dalok, mintha addig gyűltek volna bennem folyamatosan. A fiammal a szőnyegen játszva pengettem a gitárt, jöttek a riffek és nagyon könnyen születtek a szerzemények. Körülbelül három évig léteztünk, ez idő alatt rengeteg elmaradást sikerült bepótolni technikailag. Korábban a Tomi Szomorúban olyan kiváló zenészekkel játszottam együtt, hogy csak az alapokat kellett hoznom, a triófelállásban azonban jobban oda kellett tennem magamat. Félreértés ne essék, mára sem lett belőlem gitárvirtuóz! Az Amundsen után, 2010-ben más irányt vett az életem, ugyanis hitre jutottam és feloszlattam a zenekart. Közben a Neonhal párhuzamosan beindult, 2009-ben rögzítettük az első felvételeket. Beszélgettem Csatlós Pál zenésztársammal, aki akkor a Gonzóban játszott, s neki volt egy kis házi stúdiója. Születtek olyan dalok, amelyeket az Amundsen repertoárjába már nem tudtam beilleszteni, ezért arra gondoltam, csinálunk egy lemezt Palival. Aztán egy évig nem történt semmi, mindkettőnknek más dolga volt és leállt a projekt. Később az új dalokat már az ihlette, hogy egészen más szűrőn keresztül kezdtem el nézni a világot. 2013 decemberében jelent meg az első anyaga a Neonhalnak, Galaxis útikalauz poposoknak címmel. Az egész stúdióprojektnek indult, a gitár és az ének az én művem, a többit, az oroszlánrészt Pali tette hozzá. Nemrég jött ki a második lemezünk, Kivezet címmel és mostanra lett annyi dalunk, hogy élő zenekarrá formálódjunk. Zajlanak a próbák, egyelőre még titok, hogy kik vesznek benne részt, szeretném, ha ősz végére ebből születne egy élő koncert.

Fotó: Molnár Péter Fotó: Molnár Péter ©

Miért pont Neonhal a nevük?

Nagy Tamás: Ez megint csak a hitre vezethető vissza, mert a hal egy őskeresztény jelkép, a neon pedig az ige világosságát szimbolizálja. A Bibliában még mécsesről és lámpáról van szó, a neon, mint modern fényforrás kerül a képbe. A kereszténységnek ugyanis érvényes válaszai vannak a mai kor kihívásaira is.

Említette, hogy rátalált Istenre. Villantsa fel, miként jutott hitre?

Nagy Tamás: Istenre általában akkor lelnek rá az emberek, amikor valamilyen krízishelyzetbe kerülnek, nekem is volt ilyen: a lányom egy azóta meggyógyított szívrendellenességgel született. A feleségem már korábban hitre jutott, de remek érzékkel engem nem próbált „megtéríteni”. Erőszakkal senkit nem lehet rávezetni, mert akkor végképp elmenekül, magadnak kell rájönnöd, hogy ha szükséged van rá, a Mindenhatóhoz mindig fordulhatsz. Van, aki hirtelen vált régi életéből ebbe az újba, van, aki lassan, én az utóbbiakhoz tartozom. Elmentem gyülekezetbe és ott érintett meg az ige, majd egyre jobban átadtam az életemet Istennek. Rájöttem, hogy amit csináltam korábban, az érdektelen. Olyan dolgokról énekeltem, amelyek nem annyira fontosak, de akkoriban persze lényegesnek gondoltam. Korábban simán leírtam egy sort a jó rím kedvéért, most már ez nem fordulhat elő. Lehet, hogy tiszteletlenül hangzik, de amikor leadom a dalok listáját a szerzői jogvédő hivatalnál, akkor a szerzőhöz azt kellene írnom, hogy Isten, ugyanis Ő inspirál. Soha nem voltam annyira bővében a daloknak, mint most, jelenleg is két új lemeznyi anyag van készen a fejemben.

Mit lehet tudni a magánéletéről?

Nagy Tamás: A magánéletem rendben van, nagyon jól vagyok. Tíz éve nősültem meg, van egy kilencéves fiam és egy hétéves kislányom, Tamás és Zsófia. Tündériek, elevenek és okosak, nagy öröm velük lenni. Amikor otthon vagyok, igyekszem nem a zenére gondolni, de néha el kell viselniük, hogy apa leül a sarokba, pengeti a gitárt és ugyanazt lejátssza hatszázadjára is. Olykor, ha hallgatok otthon egy készre kevert dalt, a srácok felismerik a gitártémát, mondván: hú apa, ezt hányszor játszottad már!

– Tamás Nándor –


Névjegy

  • szNév: Nagy Tamás Imre
  • Születési idő: 1968. 02. 24.
  • Születési hely: Békéscsaba
  • Családi állapot: nős, két gyermek apja
  • Végzettség: érettségi
  • Zenekarok: Vörös Kakas (1985-1990), Tomi Szomorú (1990-1998), Pekingi Ősz (1999-2000), Amundsen (2007-2010), Neonhal (2009-)
  • Elérhetőség: neonhal.bandcamp.com, facebook.com/neonhalöveg








hirdetés