A festő mára már megbékélt Derecskével

A festő mára már megbékélt Derecskével
© Fotó: Kovács Zsolt
Derecske – „Szenvedtünk, nélkülöztünk; fájt, hogy elvették a szépet a gyermekkoromból, 45 év után tudtam csak visszajönni ide.”

Ezek a szavak hagyták el először Illés-Tóth Ilona ajkát, amikor a városnap alkalmából rendezett kiállításán arról kérdeztük, hogy milyen a kapcsolata Derecskével. A festő nyugdíjba vonulása után kezdett el a képzőművészettel foglalkozni, most 45 alkotását hozta el a művelődési központ kiállítótermében berendezett tárlatára. Térjünk azonban vissza a Budapesten élő alkotó gyermekkorához, amelyet Kisderecskén töltött.

dsc_0692Fotó: Kovács Zsolt

Rongyok az ablakon

– Polgári életet élő, jobbmódú családból származom, az elődeim Berettyóújfaluban éltek, onnan kerültünk Derecskére. A ’40-es évek végén az akkori rendszer mindenünket elvett, édesapámat a Hortobágyra vitték kényszermunkatáborba. Onnan talán havonta csak egyszer jöhetett haza látogatóba. Mi pedig nincstelenként Kisderecskén találtunk hajlékra. Állandó félelemben éltünk, nem volt mit ennünk. Rendszeres élelmünk a cukorból, vízből és paprikából készült leves, valamint a tejbe áztatott és cukorral meghintett kenyér volt. Egyetlen pár cipőnk volt a fiútestvéremmel, ha hűvösebb volt, felváltva jártunk be iskolába, a több kilométerre lévő Derecskére. A ruháinkat magunk varrtuk. Az ablakkeret réseit rongyokkal tömködtük ki. Az állandó nélkülözés és rettegés nagyon mély nyomot hagyott bennem. Miután édesapám hazatérhetett a kényszermunkatáborból, megváltás volt nekem a Budapestre költözés, ott kezdtük előlről az életet. Akkor 11 éves voltam.
Ilona a fővárosban leérettségizett, közhivatalokban dolgozott, egyetemet végzett, családot alapított. A derecskei emlékek azonban olyan mélyen vésődtek lelkébe és szellemébe, hogy évtizedekig nem érzett késztetést, hogy visszatérjen gyermekkora helyszínére. Majd néhány évvel ezelőtt, nyugdíjba vonulása környékén valami megváltozott.

dsc_0694Fotó: Kovács Zsolt

Hihetetlen különbség

– Negyvenöt év után rászántam magam, és ideutaztam, Derecskére. Úgy gondoltam, először Kisderecskét nézem meg, mégiscsak ott laktunk. Elhatároztam, végigjárom az iskolába vezető utat. Ám ahogy leszálltam a vonatról, a döbbenet fogott el. Mintha Kisderecskén megállt volna az idő, szinte semmi sem változott a gyermekkori emlékeimhez képest. Ismét feltörtek bennem a kicsikorombeli érzések, félelmek. Szinte menekültem a helyszínről. Igaz, tél volt, és akkor nem a legszebb a táj sehol sem. Néhány hónappal később tettem még egy próbát, és elutaztam Derecskére. Akkor a belvárosban kezdtem a sétámat. Hihetetlen különbséget éreztem a korábbiakhoz képest: jó volt látni a virágos utcákat, a főteret, az építkezéseket, ráadásul találkoztam olyan emberekkel, akik annak idején Kisderecskén éltek, és onnan költöztek a belvárosba. Láttam rajtuk, hogy boldogok, boldogulnak az életben, hiszen egy jól fejlődő kisvárosban élnek. Na, ez volt az a pont, amikor a gyermekkori sérelmeimre gyógyírt találtam, amikor sikerült rendezni magamban, helyükre tenni az évtizedekkel ezelőtti érzéseket. Ma már szívesen jövök Derecskére, találkozom a régi ismerőseimmel, és a város otthont ad negyedik önálló tárlatomnak.

Visszaköszönő traumák

– Amikor nyugdíjas lettem, elhatároztam, hogy elmélyedek a képzőművészetben, a festészetben – beszél a közelmúltról Illés-Tóth Ilona. – Régi vágyam volt már ez nekem. Alkotótáborokban, képzőművészeti kurzusokon tanultam sok mindent. Eddig mintegy 200 képet készítettem, köztük olyanok is vannak, amelyeket nemegyszer átfestettem, ahogy fejlődött a technikám, ahogy újabb eljárásokat ismertem meg. A festészetemben is tetten érem a gyermekkori traumáimat, mintegy részévé vált az alkotásomnak: ha nem élem meg azokat a nagy fájdalmakat, nem lennének ilyen kifejezőek a képeim. A gyermekkori lelki traumák folyton visszaköszönnek, hiszen a képekben a harmóniára, az egyensúlyra, a szépségre törekszem.

– Kovács Zsolt –



Derecske.
HAON.HU






hirdetés