Deportálás, munka, nincstelenség

Akt.:
Papp Jenő és felesége
Papp Jenő és felesége - © Fotó: Nagyné Kelemen Mónika
Esztár – Tiszapolgárra vitték őket, hogy miét, csak sejtik, a házukba pedig budapestieket költöztettek.

Papp Jenő és felesége nem szívesen mesélnek a régmúlt időkről. Jenő bácsi végül elkezdi az 1952-ben történteket feleleveníteni, sorolni. Szikár, csendes ember, komoly arccal beszél, szerinte nem jó a múltra – legalábbis az ilyenre – visszagondolni.

A vacsora az asztalon maradt

– A deportálás 1952. augusztus elsején volt, én 18 éves voltam. Emlékszem, azon a napon csépeltünk. Kint voltam az istállóban a jószágokat etetni és láttam, hogy az udvarra beállt a ponyvás ÁVÓ-s teherautó. Behívtak mindenkit a házba, és elmondták, mihez tartsuk magunkat, hogy el kell mennünk.

Egy órát adtak arra, hogy összeszedjük a legszükségesebb holminkat. Az egész családot vitték, anyámékat, engemet is, testvéreimet is. Még a vacsora is itt maradt az asztalon”

– törölte szemét Jenő bácsi és felesége is.

Tiszapolgáron – Lenin-tanyán – kötöttek ki, az Állami Gazdasághoz vitték őket. Nagyon sokan voltak ott, az ország minden részéből, Baranya megyéből, de a közelből, a környékről, Álmosdról is. Esztárból hét családot vittek el.

Az ottani élet kemény volt. Dolgozni kellett reggeltől estig, Papp Jenő kocsis lett, két lovat hajtott. Édesapjáék egy brigádban voltak, ők kézzel kaszáltak egész nyáron, apja akkor 45 éves volt. Emlékszik az aratásra, hordták a fogattal a zsákokat, volt olyan, hogy 90 kilogramm búza volt bennük. Nagyon nehéz volt, de elbírták, pedig még emeletre is fel kellett vinni.

Nagyon sokat dolgoztak, méghozzá csökkentett bérért, éppen elég volt valamire a pénz, amit kaptak. Télen is volt munka, sok volt a jószág, szarvasmarha, azokat takarmányozni, gondozni kellett.

A bánásmódot illetően nem panaszkodott, rendesen bántak velük, de sokat kellett a kevés kis pénzért menni, látástól vakulásig. A szállást illetően is nyomorúságos körülmények voltak: hét család egy szobában, úgy főztek az asszonyok rájuk.

A kérdésre, hogy miért épp azt a hét családot választották ki, miért éppen nekik kellett menni, azt felelte, hogy az akkori tanácson múlott, ők döntötték el, kiket visznek. Kulákoknak voltak nyilvánítva, talán ez volt az oka, pedig nem követtek el semmi törvénybe ütköző cselekedetet, mégis őket hurcolták el otthonukból.

A hadirokkant nagyapát is

– Nagyapám hadirokkant volt, a jobb lába le volt vágva, még őket is elvitték utánunk. Szegény nem sok mindent tudott csinálni. Őket is elhozták, hogy ne maradjanak itthon, semmit se tudtak magukkal hozni; csak ami ruha rajtuk volt. Amikor még nagyapámék itthon voltak, bármennyire is rokkant volt, a kertben dolgozgatott, kivitte a kisszéket és azon ült, úgy kapált. A szakmája egyébként kocsmáros volt a papának – emlékezett vissza Jenő bácsi felesége.

Hazajöttek az üres házba

13 hónapig voltak oda. Otthon az üres ház várta őket. Mindent elvittek belőle. Az ő házukban addig, míg ők nem voltak otthon, Pestről kitelepítettek laktak, hét család. Mire hazajöttek a deportálásból, addigra üres volt a ház, semmi sem volt, mindenüket elvittek, újból kezdték az életüket. Volt olyan, akinek a házát lezárták, és ott minden megvolt hazajövetelükkor – ilyen különbségek is előfordultak.

Az unokák nem nagyon kérdezik arról, hogy mi történt akkor. Annyit azért tudnak, hogy az önkormányzat által készíttetett emlékműnél, 2014 óta koszorút helyeznek el a deportáltak emlékére a falu főterén. Ott Jenő bácsi is koszorúz, van, amikor unokájával.

– A gyerekeim tudják, de a fiatalabb korosztály fel sem tudja fogni mi minden történt akkor velünk. Nem is jó dolog ez, ha erről kell beszélni, ezek szomorú emlékek – zárta a visszaemlékezést Papp Jenő és felesége.

– Nagyné Kelemen Mónika –