Kövek: próbatétel, határátlépés és játék

Bethlenfalvy Ádám (alsó sor bal széle) a Csokonai Színház korábbi ifjúsági darabja, a Verona, 1301 csapatával Fotó: Máthé András
Bethlenfalvy Ádám (alsó sor bal széle) a Csokonai Színház korábbi ifjúsági darabja, a Verona, 1301 csapatával Fotó: Máthé András - © Fotó: Máthé András
Debrecen – „Azért játszom kalózt, szörnyet, halált, hogy ezekkel a bonyolult dolgokkal, a jóval és a rosszal kísérletezzek.” Interjú Bethlenfalvy Ádám rendezővel.

A Csokonai Ifjúsági Program állandó külső szakértője Bethlenfalvy Ádám színész, drámatanár, rendező, a színházi nevelés egyik kiemelkedő hazai alakja. Ezúttal rendezőként mutatkozik be a debreceni társulat Kövek című ifjúsági előadásával. A premier január 16-án 14 órától a Víg Kamaraszínházban lesz.

Mikor és milyen formában találkozott először a mára már világszerte játszott és rendkívül népszerű Kövek című darabbal?

A Kolibri Színház 2003-ban bemutatott előadását láttam elsőként, amit az egyik szerző, Stefo Nantsou rendezett. Ez egy kultikus előadás volt. Szegény színházi eszköztárral dolgozott, aminek a színészek játéka volt a középpontjában. Nagyon jó volt benne, hogy célirányos – az általános iskola felső tagozatának szóló – produkciót készítettek. És persze, ez erős darab. Azóta többfélét is láttam belőle, amelyek nagyon különbözőek voltak, és ez, amit most mi alkotunk, szintén eltér az eddigiektől.

Mi lesz a legfontosabb különbség?

Másfajta keretben adjuk elő a darabot, egy játszótérre helyezzük, ahol színészek mesélik nekünk a történetet.

Az előbb említette, hogy ez nagyon erős történet. Mi adja az erejét?

Egyrészt egy erős incidensről szól, amivel gyakran találkozunk a hírekben is. Valami hülyeséget csinálnak gyerekek, amiből egy haláleset, nagy tragédia lesz. Másrészt egy barátság megy tönkre, ami mindannyiunkat érintő eleme a történetnek. Az extrém körülmények ellenére azon is lehet gondolkodni a Kövek kapcsán, hogy mi tart egyben egy barátságot, mik azok a hülyeségek, amikbe belemegyünk a barátaink miatt. Főleg ennél a korosztálynál nagyon lényeges a kortárs közösség: hogy mit szólnak valamihez a barátok, milyen hülyeségekben kell benne lennem ahhoz, hogy barátaim legyenek. Harmadrészt az is nagyon izgalmas, hogy maga a kamaszkor, önmagunk keresése mindig határátlépéssel jár. Akár a saját jóérzéseink határait vesszük számba, akár a társadalmi normákat nézzük, mindig része a kamaszkornak, hogy rájöjjek arra, én milyen határokat tartok fontosnak, mihez tartom magam.

Ez valóban egy barátság sztorija, de emellett „bűn és bűnhődés” története is. A kamasz főszereplők elkövetnek valamit, és ekkor derül csak ki, hogy mennyire egyedül vannak.

Az biztos, hogy a két gyerek közül az egyik teljesen magára marad, de szerintem ennél általánosabb ez, mivel a fiatalok általában is magukra vannak hagyva. Vannak kívánalmaink, meg szörnyülködünk, hogy mennyire mások, mint mi voltunk, de közben azok a lehetőségek, közösségek vagy akár terek kicsit ki vannak húzva alóluk, amelyek fontosak lennének számukra. Úgy gondolom, hogy széles társadalmi problémát ír le ez a szál a történetben, és ezért is játszódik a mi előadásunk egy elhagyott vagy lezárt játszótéren. Pont a fiatalok saját helyei hiányoznak nagyon sok városban, pedig fejlesztésük garantálná azt, hogy egészséges tere legyen ezeknek a nagyon fontos kísérletezéseknek. Kérdés, hogy a tizenéveseknek milyen tereik vannak, ahol tesztelhetik a szociális készségeiket, ahol kipróbálhatják magukat közösségben. Azt hiszem, hogy ez súlyos probléma Magyarországon, de külföldi kollégáim is hasonló tapasztalatokról számolnak be.

A játszótér mint helyszín ráerősít arra is, hogy amit a színpadon látunk, az játék.

Igen, ami a szereplők között zajlik, egyfajta játék, és a színház maga is. Azzal is játszunk, hogy egy tárgy egyszer csak átalakul valami mássá, és általa történeteket mesélünk, ahogy a gyerekek a játszótéren sokszor történeteket adnak elő a maguk örömére. Ezek is pontosan ugyanerről szólnak: azért játszom kalózt vagy szörnyet, vagy azt, hogy meghalok, hogy ezekkel a bonyolult dolgokkal, a jóval és a rosszal kísérletezzek. Ez teljesen természetes. A mi történetünkben viszont ez a játék egyszer csak kicsúszik a kezük közül, és olyat tesznek, ami egyértelműen rossz. Így jön a következő kérdés, hogy mit kell tenni. Felelősségre kell-e őket vonni? A próbafolyamat során köztünk is volt egy izgalmas vita, hogy jó-e, hogy felmentik őket. Szerintem nem biztos, hogy egy bírósági ítélet dönt arról, hogy bűnösek-e vagy sem, és az egy további kérdés, hogy felelősek-e vagy sem. Az pedig egy harmadik kérdés, mit lehetne tenni azért, hogy az ilyesmi ne történjen meg. Valószínűleg egyik kérdésre sem lehet általános érvényű választ adni, mert nagyon különböznek az élethelyzetek és a körülmények. Reméljük, az előadásunk azt kínálja, hogy a fiatalok és esetleg az őket elkísérő pedagógusok vagy szülők tudjanak ezekről a kérdésekről közösen gondolkozni. Szerintem ez nagyon fontos funkciója a színháznak, hogy a történetek nem példát mutatnak, hanem lehetőséget kínálnak a nézőknek a saját értékrendjük alakítására.

HBN



Debrecen.
HAON.HU






hirdetés