Már megy az impró? De hol van a Kárpáti?

1089 - A Színművészeti Egyetem harmadéves osztályának előadása
1089 - A Színművészeti Egyetem harmadéves osztályának előadása - © Fotó: Molnár Péter
Debrecen – Olykor nem tudni, hogy a színdarab vagy a valóság egy darabja áll előttünk.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadévesei május 18-án mutatták be az 1089 című előadást Debrecenben. A Páholy Lakásszínház közönsége ezúttal egy mini amfiteátrumba ült be, a játszókat körben, minden oldalról tekintetek tartották. A vizsgaelőadás az osztály improvizációs kurzusának eredménye. Az órákon való rögtönzött mondatokat, reakciókat lejegyezték, majd Kárpáti Péter színművé rendezte az ösztönből született szövegkönyvet.

a2

Fotó: Molnár Péter

Az öt jelenet legzavarbaejtőbb részei az átmeneti pillanatok: amikor érzékeljük, hogy az egyik történetnek vége, mert túl vagyunk a csúcsponton, a feszültségen, vagy, mert kimegy egy szereplő, a bent maradók, pedig civilnek tetsző hangon beszélgetnek az elmúlt percek játékáról. Alig sóhajtunk fel, – csak játszottak, nem ennyire gonoszak egymással a szereplők, illetve szerencsére mégsem terhes a lány (mármint színmű szinten sem), és pláne nem a párja bátyjától – egyszercsak a konfliktushelyzetből való kiszakadást felváltja bennünk a felismerés: ezek a levezető mondatok valójában, már az újabb jelenet, újabb improvizáció részei. Olyan finoman, átmenet nélkül történik mindez, hogy állandó izgalomban tartja a nézőt.

Déjà vu

A másik ilyen figyelemfenntartó eszköz a „darabból” való időnkénti kiszólás. Amikor az első jelenetet és átvezetést megélve elfogadjuk, hogy a történések tanórai „fantáziaeregetés” következményei, így bármi megeshet az orrunk előtt – a két perce megismert albérlők négykézláb ugrándozva próbálgatják az ágyat –, amikor beleereszkednénk a színjátékba, akkor érkezik egy-egy civil kiszólás. A szerelmeskedők egyike elejti: „Impróban nincs pucérkodás.” Vagy: „Vigyázz így kilátszik a bugyim!” „Nem baj, azért fizették ki a nézők a jegyet.” És belsős poénokon is kacaghatunk, tudván, hogy a játszók tanára, Kárpáti Péter az előadás alatt épp a Transzszibériai expresszen gyűjt élményanyagot egy következő darabhoz: „Már megy az impró?” „Igen.” „Hogy, hogy már megy és nincs itt a Kárpáti?” Egyébként az egész mű jó humorú. Úgy képzelem, valami efféle zajlik le a színműs hallgatókban, művészekben, ha a lelket olykor erősen terhelő, és a koncentrációs képességet alaposan igénybe vevő improvizációs gyakorlatokat végeznek: a mélyére mennek, majd egy kiszólással, poénnal rántják vissza magukat a valóságba.

a3

Fotó: Molnár Péter

A fiatal színészek mindennapjaiba az utolsó jelenetben avatódunk be leginkább. Ez azért is különleges rész, mert Stork Natasa, aki a fellépő fiatalok előtt tíz évvel volt a Zsótér–Börcsök osztály tagja, végre megmutatta két másik oldalát is. A műben, bár élvezetesen, de egysíkúan ugyanazt a csábos naiva karaktert hozta, még akkor is, amikor egy korábbi jelenet szövegét új körülmények között megismételtek, s a játék lényege épp az lehetett volna, hogy más emberi motivációkkal szólaljanak meg ugyanazok a szavak. Az utolsó részben azonban megcsillant a hideg díva és a – nem klasszikus értelemben vett, babusgatós – segítő szándékú tyúkanyó is.

Pályára termettek

A számomra legerősebb rész a vakok üzemeltette étterem ötletére épülő. Érdemes elmélázni azon, hogy mennyivel őszintébbek tudunk lenni villanyoltás után, vagy csukott szemmel. Súlyos szentenciák és hangosan nevetős poénok egyaránt elhangzanak a tapogatózásra hívó vaksötétben. A csapat, melynek három tagja, Kurely László, Hevesi László és Koroknai Sándor debreceni kötődésű, jó, ötletes, kerek előadást hozott létre. S bár – ahogy azt a művel maguk is elismerik – van még mit tanulniuk, nyitottságuk, tehetségük, e pályára termettségük vitathatatlan. A páholybéli estjük is bizonyíték rá.

HBN–HABE








hirdetés