A kiindulópont továbbra is a népzene

„Szeretni tudna egy ilyen bajszost, Aki egy cseppet se mediterrán” /Kispál és a Borz Zár az égbolt című dalát is feldolgozta Csík zenekar, képünk egy korábbi debreceni fellépésen készült/
„Szeretni tudna egy ilyen bajszost, Aki egy cseppet se mediterrán” /Kispál és a Borz Zár az égbolt című dalát is feldolgozta Csík zenekar, képünk egy korábbi debreceni fellépésen készült/ - © Fotó: Matey István
Debrecen – „Mi is Hobo-n, LGT-n, Eddán, Hungárián nőttünk fel, csak közben megszerettük a falusi emberek népzenéjét is.” Interjú Csík János Kossuth-díjas zenésszel.

A Csík zenekar huszonöt éves fennállását taglaló, Süveges Gergő írta könyvben Presser Gábor így fogalmazott: „Csík Janikának tulajdonképpen soha nem kéne lejönnie a színpadról.” S ha végigtekintünk az életén, valójában tényleg soha se jött le onnan, hisz már gyerekkorában néptáncosként a színpad volt a lételeme. Mi volt az oka a váltásnak: hogyan és miért lett néptáncosból zenész?

Csík János: Ez érdekes történet, amelynek több, egymással összefüggő oka van. Egyfelől akkoriban bennem és a középiskolás társaimban – az életkori sajátosságoknak megfelelően – volt egyfajta lendület, kíváncsiság és nyitottság. Ezeket a tulajdonságokat egyesek rockzenekar alapítására „használták”, mások alternatív irányba mozdultak. Mi, néptáncosok egyszer az öltözőben, a fellépő ruháink társaságában gondoltunk egyet, s elhatároztuk, hogy mivel a „palettáról” a vonós zenekar hiányzik, ilyet fogunk alapítani. Ezt azért is tartottuk nagy dolognak, mert akkoriban még nem voltak olyan művészeti iskolák, ahol a népzenét tanulni lehetett volna, így autodidakta módon kezdtük el a ténykedésünket. Ezt követően – mivel ez közel volt a szülővárosomhoz, Kecskeméthez – a nyaranta Szegeden szerveződő kurzusokon fejlesztettük tovább magunkat, ahová olyan nagy nevek jártak le Budapestről tanítani, mint amilyen Virágvölgyi Márta, vagy Isten nyugosztalja őt: Halmos Béla. Másfelől, ekkoriban értesültünk arról, hogy milyen óriási kincs áll rendelkezésünkre autentikus népzenéből a gyönyörű Erdélyben, s ez is inspirált bennünket.

Ha már említette: a 80-as években, ha le is jött a színpadról, azt épp azért tette, hogy elmenjen Erdélybe autentikus népzenét gyűjteni. Egyik interjújában úgy fogalmazott, hogy az ottani falusi emberek nagyon kedvesen fogadták önöket, viszont a Securitate nem szerette ezeket a látogatásokat. Mesélne egy emlékezetes sztorit, amikor ezt megtapasztalták?

Csík János: Igazából – azon túl, hogy a határon állandóan ellenőrizték a hangszereinket, s például egy értékes hegedűt olyan „ügyesen” sikerült lepecsételniük, hogy azután alig tudtuk róla lekaparni a Securitate „kézjegyét” – nem bennünket bántottak a hatóságok, hanem azokat, akikhez gyűjteni érkeztünk. A helyiek nem adhattak nekünk, „idegeneknek” szállást, s ezt állandóan ellenőrizték. Mivel mi nem akartuk ezeket a kedves, készséges erdélyi embereket kellemetlen helyzetbe hozni, így előfordult, hogy a szabad ég alatt, vagy valamelyik padláson aludtunk. De, hogy a zenészek milyen leleményesek tudnak lenni egy rájuk nézve veszélyes helyzetben, arra a néhai Fodor „Neti” Sándor prímás egyik sztorija igen jó példa:

ő mesélte, hogy a táncos ­mulatságokon nagyon szerették volna elénekelni a magyar Himnuszt, de a besúgók miatt erre nem volt lehetőség. Ezért, egyik alkalommal ez a prímás úgy gondolta, hogy szaporaként játssza el, hogy a hatalom képviselői ne ismerjenek rá, s ne szakítsák meg miatta a rendezvényt.”

Míg a rendszerváltás előtt a népzene a tűrt kategóriába tartozott, 1989 után mindenféle, a népzene gyűjtésével és népszerűsítésével kapcsolatos előítélet vagy rosszallás megszűnt. Ha ma még, ne adj’ Isten, fennállna a három T rendszere, akkor az ezzel való bármilyen jellegű foglalatoskodás, azt gondolom, a támogatott kategóriájába tartozna. Talán ennek a kurzusváltásnak is köszönhető, hogy a Csík zenekar is egyre népszerűbb lett az évek során, olyannyira – s ez mérföldkőnek is számít a pályájukon –, hogy 2000-ben sidney-i olimpiára már önöket küldték ki, hogy ezen a rangos eseményen képviseljék a magyar népzenét. Amikor ennyire „jól ment a szekér”, rá egy évre, a 2001-es A kor falára című lemez felvételekor miért jutott mégis eszükbe, hogy egy észak-mezőségi dallamot ne csak autentikus formában, hanem egy jazz-zenekarral szving ritmusban is előadjanak? Miért érezték úgy, hogy más műfajokkal is érdemes ötvözni a népzenét?

Csík János: Egyáltalán nem arról van szó, hogy meguntuk volna a népzenét, s ezért „eveztünk” volna más vizekre is. Hanem arról, hogy mi mégiscsak városi fiúk vagyunk, akik ismertük és kedveltük – mai napig kedveljük – a rockzenét vagy az art-rockot. Mi is a Hobo Blues Band-en, az LGT-n, az Eddán, a Hungárián nőttünk fel. Csak közben megszerettük a falusi emberek népzenéjét is, s ezzel kezdtünk behatóbban foglalkozni. De soha nem akartuk megtagadni az egyéb zenei műfajokat sem. Ez a nyitottságunk jött kapóra akkor, amikor a táncházakban azt tapasztaltuk, hogy az emberek milyen jóízűen mulatnak a népzenére, s mivel ennek a szeretetét, ismeretét minél szélesebb réteg felé szerettük volna közvetíteni, úgy gondoltuk, hogy ha egyéb, „populárisabb” műfajú dalok feldolgozásainak formájában tárjuk ezt a közönség elé, akkor még többen fogják a népzenét hallgatni.

Mi abban hoztunk újat, hogy amíg korábban például az Illés zenekar a rockzenébe csempészett bele népzenei motívumokat – a Kugli című daluk például délszláv elemeket tartalmaz –, mi ezt pont fordítva csináljuk: a népzenébe ötvözzük a rockzenéből ismert dallamokat.

Így kerültek közel olyan zenekarokhoz, mint a Kispál és a Borz illetve utódja, a Kiscsillag, vagy a Quimby, akiknek a számait népzenei feldolgozásban tárják a közönség elé. S ez odáig vezetett, hogy a Quimby egyik legnagyobb slágere, a Most múlik pontosan című manapság már népszerűbb az önök verziójában, mint az eredeti formájában. Nincs emiatt rivalizálás önök között? Ez a tény nem árnyékolja be a Quimby-vel kötött barátságukat?

Csík János: A Quimby frontemberével, Kiss Tibivel annak idején egy benzinkútnál futottunk össze, ekkor kérdeztük meg tőle, hogy mit szólna, ha feldolgoznánk ezt a slágerüket.

Először ő és a zenekara is elég bizalmatlan volt ezzel kapcsolatban, de aztán eljöttek néhány koncertünkre, hamar kialakult közöttünk egy barátság.”

Azt kell mondjam, hogy jó értelemben véve ők is hasznot húznak a feldolgozásunkból: például, amikor Erdélybe mentek koncertezni, ennek a dalnak köszönhetően sokkal többen voltak rájuk kíváncsiak, mint a mi verziónk nélkül. Mivel nekik is jól jött mindez, így egyáltalán nem rivalizálunk egymással, nem alakult ki konkurencia közöttünk. Sőt: Marosvásárhelyen együtt is koncerteztünk, illetve Lévai Balázs rendezésében dokumentumfilm is készült rólunk, Engedem, hadd menjen címmel, ami díjnyertes alkotás lett. Az persze tény, hogy ez a dal, épp a mi feldolgozásunk miatt, már kevesebbszer lehet ott a Quimby koncertjeinek repertoárján, de szerencsére van miből válogatniuk.

Hogyan jött létre Presser Gáborral az együttműködés? Azzal a Presserrel, akivel most augusztus 22-én együtt láthattuk fellépni itt Debrecenben, a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon.

Csík János: A körülmény legalább annyira banális, mint az, hogy Kiss Tibivel egy benzinkúton kezdtünk el beszélgetni. A Presserrel való együttműködés ötlete egy mikrobuszban született meg: egy koncertre utaztunk épp, amikor a rádióban megszólalt egy Presser-nóta, s eszünkbe jutott, hogy hátha vele is lehetne dolgozni. Az ötletből megkeresés, majd megállapodás, aztán barátság, sőt, dal is lett, amit Presser írt nekem, nekünk. Gyakran van ott a koncertjeinken, s egy nagyon kedves, jó embert, jó barátot kaptunk a személyében.

Készülvén az önnel való interjúra, „beleszaladtam” egy Barcza Zsolttal közös, Körülöttünk című zenés tárlatvezetésre szóló meghívóba, amelyet idén tavasszal a Műcsarnokban rendeztek meg. Illetve, 2016-ban itt, Debrecenben a Modemben is vállalt már tárlatvezetést. A más zenei műfajokkal való fúzió mellett ez azt jelenti, hogy egyéb művészeti ágakkal, például a kortárs ipar- és tervezőművészettel is keresi a népzene lehetséges kapcsolódási pontjait, vagy ezek csak amolyan „kirándulások” a pályáján?

Csík Zenekar: Sajátos érdeklődéssel bírok más művészeti ágak felé: nagyon szeretem a verseket, a festészetet, a képzőművészet egyéb ágait, ezáltal igényem is van arra, hogy időnként „találkozhassak” ezekkel a szegmensekkel. Ezt mutatja, hogy amikor Őze Áron barátom József Attila-verseket szaval, akkor jó, ha ott tudok lenni mellette, s a magyar költészet gyöngyszemeit elegyíthetem a népzene sajátos ízeivel. De érdekelnek a lehetséges kapcsolódási pontok a klasszikus zenével is, ezért készítettünk már közös lemezt például a Nemzeti Filharmonikusokkal.

cs2

Fotó: Molnár Péter

A zenekarunkban egyébként ez a szereposztás is tökéletesen működik: amíg Szabó Attila kollégám a rockzenéhez kötődik inkább, s ő az, aki a fent említett zenekarokkal annak idején felvette a kapcsolatot, én a többi művészeti ággal való fúzió lehetőségét keresem.

A zenekar – amelyet 1988-ban alapított – jövőre ünnepli fennállása harmincadik évfordulóját. Készülnek a jubileum alkalmából valami „nagy dobásra”? Mennyit árulhat el a jövő évi terveikből?

Csík János: Terveink szerint az év végén Budapesten az Arénában egy nagy koncerttel ünnepeljük majd meg ezt a harminc évet, amelyre vendégül hívtuk az összes zenészbarátunkat: Presser Gábort, Kiss Tibit, Lovasi Andrást, Dresch Mihályt. Ezen a koncerten a Magyar Állami Népi Együttes is jelen lesz. Szeretnénk egy ehhez fogható alkalmat Kecskeméten, hiszen ott alakultunk, illetve Egerben is szeretnénk fellépni a jubileum alkalmából. Egyelőre ezek vannak tervben, bízunk benne, hogy a meghívott vendégeink is teljes létszámmal jelen tudnak majd lenni ezeken a rendezvényeken.

Gyürky Katalin








hirdetés