Cserebere

Akt.:
Cserebere
© Illusztráció: Derencsényi István, archív
Miért akar az ember egy zárt ajtón keresztül mindenáron bemenni? Amikor rajta kívül mindenki látja, hogy a debreceni Piac utca üzlethelyiségének bejárata egyértelműen zárva vagyon. Olyannyira, hogy nemcsak az, hanem az egész intézmény is. Merthogy, hogy e helyütt megszűnt működni, s máshová költözött. T.Szűcs József írása.

A nyilvánvalóan hiábavaló, próbálkozás okairól nyilvánvalóan magát az érintettet kell megkérdeznünk. Nos, mindenekelőtt azért a hiábavaló erőlködés az utca népének szeme láttára, mondom én, magamra vállalva a balek szerepét, merthogy a való életben szintén magam alakítottam, mert régóta óta jártam ide. S pár év távlatában megszoktam, hogy záróra előtt nemcsak, hogy nyitható ajtókra találok, de egy ideig, ha jól emlékszem, a belső(bb) ajtaja ráadásul automata üzemmódban engedte be a látogatót. Talán ezért esett le olyan későn nálam a tantusz. De végül csak hátrébb léptem, szemrevételezni, hátha valahová ki van írva, hogy leltároznak vagy netán sztrájkjogukkal élnek a benn lévők. Vagy nem lévők. Utóbbi jött be. Merthogy nemcsak a régi céges feliratokat távolították el róla, de a valaha volt kirakatban hatalmas, kifeszített csomagolópapírok takarták el a belátást. Vagyis az egykor itt dolgozók már árkon-bokron túl járhatnak. Az eset mindazonáltal csak azért érdemel említést, mert az ország második városának első utcájában esett. Ahol szinte már nagyítóval kell keresni azokat a boltokat, intézményeket, amelyek legalább-egy két évig ugyanott működnek. Változatlan profillal, az eredeti helyükön. Az üzletek döntő többsége ugyanis néhány hónapnyi reménykedés, próbálkozás után átadja helyét egy egészen más jellegű boltnak, pénzintézetnek, irodának stb. Az meg a következő próbálkozónak. Vagy évekig üresen tátong. Bérlőre vagy vásárlóra várva. Tudom, hogy sosem fog visszatérni az a korszak, amikor szöget, vesevelőt vagy egy korsó sört, kávéházi diskurálás lehetőségét, szóval az élet minden lényeges kellékét megtaláltuk itt. S ha ezeken felül még kultúrára is szomjaztunk, várt az idegen nyelvű könyvesbolt, a Művész mozi, vagy sok este a Bartók-terem. S mindez alig változott évek hosszú során. Vagyis valóban a város fő utcája volt. (Kivéve a lehangolóan üres vasárnapjait.) S ha boltjai, vendéglátó egységei nem is voltak a legelőkelőbbek a maguk műfajában, azért általában néhány lépésen belül megtaláltuk mindazt, amire a fejlett (visszatekintve inkább nyeszlett) szocializmus viszonyai között szükségünk volt.

Tudom, ha beköszönt a jó idő, valamivel élénkebb lesz a rangidős (, ami nem egyenlő a legrégibb vagy legöregebb jelzővel) utcánk képe. Ám azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy a város szíve ennyire gyengélkedik üzletileg. Ha nem lenne egy-két éppen jól menő, vagy trendi vendéglátóhely, meg a villamosok, sokan úgy éreznénk magunkat, hogy egy kiürülőben lévő település utcáján sétálunk. Amelyet egykori boltosainak nagy része már el is hagyott. Amelyre a sok kiadó, eladó tábla utal. Lehet, hogy túlzok, de ezekből mindenképpen több van, mint amennyi a város és az nagy múltú utca rangjához illenék.

Nyilvánvalóan parancsszóval nem lehet rákényszeríteni a város (valaha?) központi részére, hogy valóban (vagy ismét) az legyen. Ám ez a többszörös lefokozódás, rangvesztés bizonyosan mélyebb okokat rejt annál, mintsem, hogy a boltosok, üzlettulajdonosok türelmetlenségét kárhoztassuk. Merthogy nem győznék kivárni, hogy annyi vevő térjen be a Fő utcáról, hogy megérje legalább néhány évig itt működtetni vállalkozásukat. S még egyértelműbb a „főutcaság” hiánya, ha a sétálószakaszon túlra, a Nagyállomásig tekintünk.

Szerencsére azért azt legalább bízvást remélhetjük, hogy ha más épületek nem is, de a Nagytemplom meg kisebb testvére a sok cserélődő boltcégér beltengerében a belátható idők végeztéig megmarad a gyülekezet, a hívek, hívők házának. S nem kell azon merengeni a (nem túl távoli) jövőben sem, hogy anno talán mégis szerencsésebb lett volna egy másik debreceni utcában felépíteni őket… ​

– T. Szűcs József –








hirdetés