Magyarország

2018.03.20. 10:45

Erőt, kitartást és hitet ad a fiataloknak

Debrecen - A fiatal kutató szeretne példaként szolgálni a hátrányos helyzetben élő gyerekek számára. Interjú Horváth Józseffel, a Debreceni Egyetem kutatóbiológusával.

Debrecen - A fiatal kutató szeretne példaként szolgálni a hátrányos helyzetben élő gyerekek számára. Interjú Horváth Józseffel, a Debreceni Egyetem kutatóbiológusával.

Horváth József már gyermekkorától kezdve igazi „csodabogárnak” számított. A karcagi cigánytelepen nevelkedett, de ez nem akadályozta meg abban, hogy komolyan vegye iskolai tanulmányait. Eleinte jogász szeretett volna lenni, az ország mégis rákkutatóként ismerte meg. Molekuláris genetikából szerzett mesterdiplomát, majd elvégezte a Molekuláris Sejt- és Immunbiológiai Doktori Iskolát is a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karán, már csak a doktori védése van hátra.

Jelenleg kutatóként dolgozik a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kar Élettani Intézetében és a Debreceni Egyetem Biotechnológiai és Mikrobiológiai Intézetében. Szabadidejének nagy részében másokon segít, edzőterembe jár, és igyekszik példát mutatni a fiatal generáció számára.

Korábbi interjúidban lehet olvasni, hogy rossz körülmények között nevelkedtél a karcagi cigánytelepen. Ez mit jelent pontosan?

Inkább úgy mondanám, hogy szegényes környezetben éltem. A cigánytelep nagyon elhanyagolt környezet: nem volt kövesút, csatornahálózat, és több helyen világítás se. Habár szegény cigány családból származom, a szüleim mindent megadtak, amit tudtak. Nem éltünk luxusban, de mindenünk megvolt.

Milyen volt itt a gyermekkorod?

Sokan úgy tekintenek erre a helyre, mint valamilyen civilizálatlan környezetre, az emberek mégis sokkal boldogabbak voltak akkor. Az életnek mindig két oldala van, relatív, hogy kinek mi a jó. Lehet, hogy valakinek megvan mindene, de nem tudja az apróságokat értékelni, nem tudja, mit jelent boldognak lenni. Valaki pedig lehet, hogy látszatra egy szegény környezetben él, mégis úgy érzi, megvan mindene. Én boldogan nevelkedtem fel. Még akkor születtem, amikor nem igazán volt számítógép és Facebook, nekünk a játék az volt, hogy kimentünk az utcára.

Már gyerekként is kitűntél a többiek közül?

Igen, már óvodás koromban „furának” számítottam. Írtam és olvastam, pedig nem tanítottak rá. A két nővérem és a bátyám mellettem tanultak, és őket figyelve autodidakta módon megtanultam írni és olvasni. Általános iskolától középiskoláig kitűnő tanuló voltam, nem is kellett külön időt fordítanom a tanulásra, egyszerűen rám ragadt.

A szüleid mivel foglalkoznak? Mit szólnak ahhoz, amit elért?

Mindkettő súlyos beteg, rokkant nyugdíjasok. Édesanyám három osztályt járt ki, édesapám majdnem elvégezte a középiskolát. Ők mindig alkalmi munkából éltek. Nagyon büszkék rám, fel se tudják fogni, hogy mi történik velem, igaz, még én se nagyon.

Honnan jött az indíttatás, hogy rákkutató legyél?

Igazából a mesterképzésem alatt döntöttem el, hogy valamilyen genetikai eredetű, ritka, vagy nehezen gyógyítható betegséggel foglalkozzak. 2013-ban Phd hallgatóként bekapcsolódhattam egy kutatásba, amelynek központi témája a szájüregi rák korai diagnózisa volt. A cél az volt, hogy találjunk olyan géneket, amelyekkel a betegség sokkal korábbi fázisban is diagnosztizálható. Ez egy alapkutatás volt, az még a jövő titka, hogy mikor kerül ez át a rutindiagnosztikába.

Azt olvastam, hogy jogásznak készültél. Mi térített el ettől?

Vagy inkább kicsoda: Kolostyákné P. Zsuzsa néni, a középiskolai biológia tanárnőm meglátta bennem a tehetséget, és nem akarta, hogy elfecséreljem a tudásomat. A mentorommá vált, és ő egyengette az utamat. 2005/06-ban találkoztam a biológiának azzal a részével, amivel ma is foglalkozom. Ez főként a molekuláris biológia, genetika és a biokémia. Egy középiskolai tudományos versenyen vettem részt, ahova készítettem egy pályamunkát. A Cannabis sativa (Marihuána, kender, fű) idegélettani hatásmechanizmusával foglalkoztam, vagyis azzal, hogy egy füves cigi elszívásakor mi történik az agyban. A téma pedig annyira magával ragadott, hogy akkor már el tudtam képzelni magam biológusként. A történelemtől akkor már eltávolodtam, és inkább ezt a pályát választottam.

Most pedig már kutatóbiológus vagy. Hogyan telik egy napod?

Ha nem vagyok a laborban, akkor általában az irodában dolgozom. Mindig van egy kutatási tervünk, egy alap hipotézisünk, amit be akarunk bizonyítani. Ehhez kísérleteket tervezünk, ütemtervet állítunk össze. Ezekhez mérten alakul a napom is.

Milyen projekten dolgozol most?

Gyógyszerfejlesztési és rákterápiás kísérletekkel foglalkozunk, úgynevezett bioszimiláris fehérje fejlesztéssel. A rákterápia esetében is megjelentek az új biológiai terápiák, melyek általában fehérje alapúak. A cél mindig az, hogy egy már működő terápiát továbbfejlesszünk, megnöveljük a hatásfokát. Létrehozhatunk kombinációs terápiákat is, ami azt jelenti, hogy két hatóanyagot kombinálunk össze: például két külön-külön 40 százalékos hatóanyagból együttesen 60-80 százalékos hatékonyságút készítünk.

Mennyire jelentős az életedben, hogy 2015-ben a Roma Sajtóközpont Aranypánt-díjjal jutalmazta?

A Roma Sajtóközpontnak az volt a célja, hogy felhívja a magyar társadalom figyelmét arra, hogy a romák között is élnek olyan tehetséges emberek, akikről nem tud a világ. Szerették volna erre ráirányítani a média figyelmét, ugyanis, ha valahol megjelenik az a szó, hogy cigány, többnyire negatív tartalommal bír. Szerettek volna egyfajta példaképrendszert is felállítani, megmutatni a magyar társadalomnak, hogy igenis, köztünk is vannak tehetséges és sikeres emberek. Ezáltal a hátrányos helyzetű – főként cigány – fiataloknak motivációt lehet adni. A díj előtt lokálisan tudtam példakép lenni, utána viszont olyan fiatalokhoz is el tudtam jutni, akiknek az életét valamilyen formában meg tudtam változtatni. Erőt, kitartást, hitet adhattam nekik a céljaikhoz. A díjjal rengeteg csatorna nyílt ki számomra, sok cikk, felvétel jelent meg rólam a médiában. Ezeket tudatosan vállaltam el, így olyan emberekhez is eljutott a „hírem”, akiket egyébként nem tudtam volna megszólítani. A Facebookon megosztottam ezeket a megjelenéseket, így még több emberhez juthattam el. Felkértek előadások megtartására is: beszélhettem róla, én hogyan jutottam el idáig. Sok esetben pedig magáról a rákról is beszéltem.

Neked meg kellett küzdened a cigányságoddal? Értek előítéletek?

Persze, számtalanszor. Ha nem is mondták ki, éreztem, tapasztaltam. Előfordult, hogy nem engedtek be egy szórakozóhelyre, vagy ferde szemmel néztek rám. Vagy a boltban a biztonsági őr rögtön „megmozdult”, amikor beléptem. Ezekkel próbálok nem foglalkozni. Addig, amíg nem ismernek meg, ne nyilvánítsanak rólam véleményt. A tanulmányaim során azonban hála Istennek, ezzel nem foglalkoztak. Látták, hogy tudom, csinálom, haladok előre. Volt egyébként olyan tanárom, aki szigorúbb volt velem, de ő se vette el a kedvem a tanulástól.

A hivatalos Facebook-oldaladat több mint 15 ezer ember követi. Mire használod ezt a platformot?

A főként daganatos betegek sok esetben nem értik, amit az orvos elmondott nekik, így hozzám fordulnak, például a Facebookon is. Az a célom, hogy akinek szükséges, elmagyarázzam a rákkal kapcsolatos tudnivalókat, ismertessem a különböző terápiákat, lehetőségeket. Terápiában tanácsot soha nem szoktam adni, kifejezetten arra kérem őket, hogy a szakorvossal beszéljenek. Nagyon sok mindennel keresnek meg egyébként, korábban több önkéntes munkát is végeztem: egy-egy szegényebb családon segítettünk, adományokat vittünk, fát vágtunk. Fantasztikus érzés, hogy nincs semmim, de mégis tudok segíteni. Ha valakit boldoggá tehetek úgy, hogy egy kis erőfeszítésbe kerül, miért ne tenném meg? Én is rengeteg jót kaptam, számtalanszor segítettek rajtam – ezeket jó viszonozni.

A testmozgás milyen szerepet játszik az életedben?

A sport számomra stressz­levezető: kikapcsol az agyam, nem figyelek senkire és semmire, csak magamra. Levezetem a feszültséget és a dühöt, hobbiból boxolok is. Hetente ötször járok edzőterembe, valamint kondiparkba is el szoktam menni.

Mit tudhatunk a tetoválásaidról?

Gyerekkoromban képzőművész akartam lenni, imádok rajzolni. Mindig is tudtam, hogy lesznek tetoválásaim. Nem tudom miért, egyszerűen imádom őket. Persze, amikor az első kész lett 14 éves koromban, nem nagyon mertem megmutatni anyukámnak. Azóta már a felsőtestem 70 százaléka tetovált: két sárkány a bal és a jobb felkaromon, a Kis Herceg a jobb alkaromon, édesanyám arcképe a mellkasomon a szívem felett, és van egy teljes hátamat beterítő Mihály arkangyal is.

Hol képzeled el magad 10 év múlva?

Korábban azt mondtam, hogy szeretnék Amerikában élni, de már nem így gondolom. Itt, a Debreceni Egyetemen úgy érzem, a helyemen vagyok. Szeretnék minél tovább itt dolgozni, és minél több hasznos kutatásnak a részese lenni.

- Vass Kata -


[related-post post_id="3626615"]

[related-post post_id="3046730"]

[related-post post_id="3041534"]

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!