Keresztesi Róbert története

2019.08.03. 07:00

A freestyle-os, aki nemcsak a trükkjeit formálgatja

Keresztesi Róbert a mai napig sem tud egy egyeneset rúgni a labdába, de a dekázás már profin megy neki. Interjú a freestylerrel.

Fotó: Molnár Péter

Ha valamit el akarunk érni, azért tenni kell. Ez nem új keletű dolog, mégis, sokan csak álmodozni szoktak, ilyen-olyan ürügyekre hivatkozva nem vágnak bele abba, amit szeretnének. Ám vannak olyanok is, akik megküzdenek céljaik eléréséért. Közéjük tartozik Keresztesi Róbert is, aki két szenvedélynek is hódol: a freestyle fociban, illetve a szobrászkodásban tud kiteljesedni. Ám ő sem úgy született, hogy kapásból kifaragta volna a Dávid-szobrot, vagy hogy öt percig hiba nélkül trükközni tudna a labdával.

Keresztesi Róbert mesélte el történetét lapunknak; kiderült, sose volt ügyes focista, rengeteg gyakorlás árán jutott el egyáltalán oda, hogy megtanuljon dekázni. Azt is megtudtuk, szobraival mit próbál kifejezni, és hogy miként fér meg egymás mellett ez a két, merőben eltérő tevékenység.

Miként indult a freestyle focis karrierje?

Ahogy a legtöbb gyerek, én is már fiatalon nagyon szerettem a focit. Lenyűgöztek például a különböző sportszercégek reklámjai is, amelyekben híres labdarúgók freestyle trükköket mutattak be. Igaz, akkor még nem is tudtam, mi az, amit látok, azt hittem, erre minden focista képes. Soha nem mondhattam magam jó focistának, mindig az utolsók között választottak be a csapatba, mert nem tudtam egy egyeneset rúgni, megjegyzem, ez a mai napig sem megy. Aztán a 2006-os németországi labdarúgó-világbajnokság idején engem is elkapott a fociláz, ráadásul akkortájt alakul meg a YouTube, ahol rákerestem a korábban látott reklámokra, és eljutottam egy magyar honlapra, a freestylefoci.hu-ra, amely konkrétan a freestyle focival foglalkozott. Azonban csak a következő évben jött az isteni szikra, ugyanis 2007 februárjában számoltak be a hírekben arról, hogy Sűrü Tamás harmadik lett a freestyle-világbajnokságon.

„Rájöttem, én ezt nem csupán nézni akarom, hanem művelni is. Így vettem egy cipőt és egy labdát, majd elkezdtem gyakorolni. Teljesen a nulláról indultam, meg kellett tanulnom dekázni is.”

Azon a honlapon, amelyet említettem, voltak bemutatóvideók, azokból építkeztem. Mindennap kimentem a kertbe, és gyakoroltam. Az elején nagyon nehezen lehet fejlődni, nekem eleve az alapokat is át kellett rágnom, mintegy egy év után mondhattam azt magamról, hogy már tudok is valamit. Azóta is ha tehetem, nem múlik el úgy nap, hogy ne tréningezzek. Mindig is mozgékony jellem voltam, de sosem sportoltam rendszeresen, ami így utólag visszagondolva, még most is hátráltat.

Egy kreatív sportágról van szó. Ön is szokott trükköket kitalálni?

Fotó: Molnár Péter

Amikor elkezdtem, a trükkök nagy százaléka már ki volt találva, főként a nagyobbak. Inkább az egyedi mozdulatokra szoktunk koncentrálni, ugyanis a saját stílus is sokat számít a versenyeken. Én is arra törekszem, hogy ha látnak rólam egy videót, de a fejem ki van takarva, akkor is tudják, az én vagyok, mert olyan dolgokat mutatok, amelyek rám jellemzőek. A trükköket azokról nevezik el, akik kitalálják, erre én kifejezetten nem vágyom, inkább arra törekszem, hogy a laza, könnyed stílusom okán ismerjenek fel, amire már volt is példa. Lényegi kérdés, hogy minden jól be legyen gyakorolva, mert az semmit nem ér, hogy egy videón óriási bemutatót tartunk, ugyanakkor élőben tele van hibával, pontatlansággal a produkciónk.

Összetartó közösséget alkotnak hazánkban azok, akik a freestyle focit űzik?

Magyarországon nagyon kevés freestyler van, és az az érdekes, hogy nem vagyunk többen, mint mikor én elkezdtem. 2009-ben vettem részt az első versenyemen, akkor kellett készíteni egy videót, ami alapján be lehetett jutni a legjobb 32-be. Akkoriban olyan 40-en, 50-en lehettünk az országban, akik komolyan foglalkoztunk ezzel a sportággal. Ma már ott tartunk, hogy alig tudunk kiállítani 16 főt, aki versenyezne is. Sok kezdő feladja, pedig ehhez csak egy tehetség kell: a kitartás. Főként a különböző platformokon tartjuk a kapcsolatot, tanácsot kérhetünk egymástól, és segíthetjük a másikat. Páran voltunk Debrecenben, illetve a megyében, mikor én belevágtam ebbe az egészbe, mára már kevesen maradtak aktívak. Két hajdúsámsoni személyt emelnék ki, Máté Gyulát és Szilágyi Gábort, rájuk érdemes lesz odafigyelni, mert ugyan csak egy éve kezdték, de látszik, jó úton járnak. Országosan évente többször összegyűlünk, általában Budapesten, együtt gyakorlunk, ezek az alkalmak nagyon motiválóak.

Hol helyezné el magát hazai viszonylatban?

„A tavalyi versenyemből tudok kiindulni, akkor bejutottam a top 8-ba, ami nem is olyan rossz, pláne úgy, hogy nem is készültem annyira arra a megmérettetésre.”

De egyébként nehéz ezt megítélni, mert én nem a verseny freestyle-ra vagyok szakosodva, nálam inkább a fellépések vannak a középpontban, például Hajdúszoboszlóra sokszor járok bemutatót tartani, a trükkjeim is ezekhez idomultak. Egy verseny úgy néz ki, hogy van három perc, két játékos, akik fél-fél percre kapják meg felváltva a labdát. Lehet, amit előre kigondolunk, nem is lesz működőképes, mert az ellenfél olyat mutat, amire reagálni kell, és egy attraktívabb koreográfiát bemutatni, mint amit elterveztünk. Elég nehéz ezt zsűrizni, szubjektív, hogy kinek mi tetszik, ez nagy hátránya is az egésznek. A nemzetközi versenyeken, a döntők után is nagy viták szoktak kialakulni amiatt, hogy épp ki nyert és miért. Próbálják kitalálni, hogy lehetne igazságosabb a pontozás, de nem nagyon van előrelépés.

Ezek szerint nem sűrűn szokott versenyekre járni?

Az elmúlt tíz évben négy versenyen vettem részt. Egyrészt, mert sosem hajszoltam a sikert, ha el is mentem egy megmérettetésre, azt azért tettem, mert jó buli. A legjobb helyezésem egy negyedik hely. A második és harmadik viadalom sajnos elég rossz szájízzel végződött, mivel a közösségünk elég kicsi, és olykor széthúzó is. Akkor tudatosult bennem, hogy mekkora indulatot tud egy verseny, egy vereség kiváltani valakiből, holott ezeknek úgymond nincs tétje. Ezért tartottam egy hosszabb szünetet a versenyzésben. Tavaly részt vettem a Street Art Show Hungary versenysorozaton a freestyle focival. Az egri helyszínen közönségdíjas, Nyíregyházán második helyezett lettem az utcai mutatványosok között. Ebben a versenysorozatban tudtam a legjobban kiteljesedni.

Említette a fellépéseket. Ezek miként működnek?

Sok opció kínálkozik egy fellépés esetében. Alapvetően azt szokták kérni, hogy olyan négy-öt perces bemutatóval készüljünk, ez azért is optimális, mert körülbelül annyit bírunk rontás nélkül. Koreográfia annyira nincs, inkább zenét vágunk össze. Azt szeretem, ha interaktívvá tudom tenni a végén. Például körbeállunk, és megmutatom, hogy is tartom meg a labdát. Jó ott lenni a nézők között, érezhetik, hogy egy vagyok közülük, és ők is képesek lehetnek arra, amit én csinálok. Sokszor szoktam Hajdúszoboszlóra járni, ott már inkább klasszikus utcai show keretében lépek fel, ami sokkal kötetlenebb. Bízom benne, hogy a jövőben Debrecenben is több fellépésem lesz.

Mik a tervei ebben a sportágban?

Egy sajátos mozdulatsor kifejlesztésén dolgozom, kíváncsi vagyok, nemzetközileg milyen fogadtatása lesz. Úgy gondolom, a jövőben többet fogok versenyezni, nem volt jó ötlet, hogy ennyire visszahúzódtam. Illetve szeretnék rekordokat felállítani, több ötletem is van, de ehhez támogatót kell találnom. Nem gondoltam volna, hogy tíz év elteltével is ugyanolyan energikusan fogom csinálni, ez a szenvedélyem, amíg élvezem, folytatom. Tetszik, hogy folyamatosan meg tudok újulni, és a nézőknek is kedvükre való, amit látnak.

Hogy látja, milyen a megítélése ennek a sportágnak?

Úgy veszem észre, Magyarországon még mindig nem igazán vannak tisztában ezzel a sportággal. Hiába vannak világbajnokaink Szász Kitti és Kovács Péter személyében, illetve működik egy magyar freestylefoci-csapat, melynek a YouTube-csatornáját 80 ezren követik, mégis, továbbra is főként a focival kötik össze.

„Arra, hogy egyszer olimpiai sportág legyen a freestyle, nem tudom, van-e esély. Előbb mindenképp rendbe kell tenni a zsűrizés kérdését, illetve formálódnia, fejlődnie kell még magának a sportágnak, a közösségnek is.”

A másik szenvedélyével, a szobrászkodással miként került kapcsolatba?

Már gyerekkoromban is nagyon szerettem gyurmázni, alkotni. Emellett kedvelem a sci-fi filmeket, például az A­­lient, mindig is érdekelt, miként érik el a maszkmesterek, hogy olyan ijesztőek legyenek azok a lények, amelyeket megalkotnak. Érettségi után elvégeztem egy keramikusképzést, majd Egerben, az Eszterházy Károly Egyetemen végeztem vizuális és környezetkultúra, illetve történelemtanári szakon. Előbbihez kapcsolódóan a szobrászat volt a fő profilom. Jelenleg a Déri Múzeum gondozásában készülő, Antal–Lusztig-gyűjtemény feldolgozási munkálataiban Nagy T. Katalin kurátor asszisztense vagyok. Ez a munka elég motiváló és inspiratív, hogy ne maradjak a tanulmányaim után tétlen. Otthon ki tudtam alakítani egy kis szobát magamnak, ahol lehetőségem van a szobraimat elkészíteni.

Fotó: Molnár Péter

Hogyan fér meg egymás mellett a két hobbi?

Párhuzamosan haladt a kettő az életemben, és tökéletesen megférnek egymás mellett, mondhatni kiegészítik egymást. A freestyle-fellépéseimből befolyó összeget mindig arra fordítom, hogy újabb szobrot készíthessek. Szóval van egyfajta ciklikusság az egészben. Sokszor munka után jön hozzám a modell, aztán pedig megyek ki gyakorolni a trükkjeimet. Egyik tevékenység nélkül sem tudnék meglenni, abban is hasonlítanak, hogy mindkettőben valami új létrehozására törekszem.

Mit próbál bemutatni a szobrain keresztül?

Mindig is foglalkoztatott az ember maga. Ha látunk valakit, akinek valamilyen elváltozás van a testén, vagy amputálva van az egyik testrésze, akarva, akaratlanul is rápillantunk. Nem azért, mert meg akarjuk bámulni, hanem az agyunk úgymond ki akarja egészíteni, a teljesség felé törekvésünk itt is előjön. Sokat foglalkoztam azzal is, mennyire átformálja az embereket az a technikai világ, amelyben élünk. Például az influenszerek is azt próbálják sugallni, mennyire komplettek, holott ez épp ellenkezőleg van, az a kép, amelyet a külvilágnak sugallnak, nem is olyan tökéletes. Ezek jelennek meg az alkotásaimban, azt reprezentálják, mennyire görcsösen ragaszkodunk a vágyainkhoz, és milyen téves képet adunk magunkról a külvilágnak, miközben talán saját magunk sem vagyunk tisztában azzal, kik is vagyunk. Ezeket a torzókban tudom a legjobban kifejezni. Úgy látom, meghökkentik az embereket a szobraim, foglalkoztatja őket, elgondolkodnak, miért ilyenek. Nem mennek el mellette csak úgy, ami a mai világban nagy szó. Önálló kiállításom még nem volt. Egyrészt, mert ezeknek a műveknek az elkészítése időigényes, másrészt pedig egységben kezelem őket, helyre van szükség, hogy elférjenek. De tervezem, hogy a nagyközönség elé tárjam a szobraimat. Ezen a vonalon is vannak még terveim.

„Szerencsésnek érzem magam, mert két olyan foglalatosságot is találtam, amelyekben kiteljesedhetek.”

Szabó Dóra

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában