Hajdú-Bihar megyéből a Gulagra és vissza?

Akt.:
Ki itt belépsz...
Ki itt belépsz... - © Fotó: Fortepan
Hajdúság – A málenkij robotra elhurcolt férfiak és nők számáról máig nincsenek pontos adatok.

A második világháború szárazföldi hadmozdulatai 1944 őszére érték el megyénket, illetve a Hajdúságot. Irányuk Debrecen, Nyíregyháza és Polgár térsége felé összpontosult. Amikor megérkezett a front egy-egy településre, a harcok csitultával újabb borzalmak vártak a civil lakosokra. Raboltak, gyilkoltak és erőszakoskodtak a katonák. Sajnos azoknak az asszonyoknak, leányoknak a számát, akiket a megszállók megbecstelenítettek, megbecsülni sem tudjuk. A szégyen mindörökre titokban maradt. Névtelen vagy éppen sokak által ismert személyek. Áldozatok, akik ha túlélték a borzalmakat, életük során viselték a megmagyarázhatatlan embertelenség terhét. Ezt az állítást megerősíti az a külügyminisztériumi dokumentum is 1945 áprilisából, amelyben a nők vérbajának kezelésére 470 ezer vakcinát kérnek az egészségügyi világszervezettől. 1945 végén és 1946-ban százszámra vitték a nőket a kórházi szülészetekre, illetve a bábaasszonyokhoz vetélésre, de sajnos nem volt ritka a megbecstelenítettek öngyilkossága sem. A legszerencsésebbek talán azok a nők voltak, akiknek a férjük hadifogsága alatt fogant gyermekét elfogadta és nevére vette a hazatérő párjuk…

Kit és miért vittek el?

Erről az időszakról írt tanulmányt – emlékezve az áldozatokra és tisztelegve az ártatlan elhurcoltak előtt – Varjasi Imre történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára Hajdúböszörményi Fióklevéltárának vezetője. Az alábbiakban az ő kutatásairól készült hajdúsági dokumentumokból válogattunk a vele történt beszélgetés alapján. Kiemelkedő helytörténeti, kulturális és közművelődési tevékenysége elismeréseként Hajdú-Bihar Megye Önkormányzatának Emlékérmét vehette át tavaly a megye napján Varjasi Imre. A Gulágon (Javítómunka-táborok Főigazgatósága) a poklok poklát a legújabb kutatások alapján közel 800 ezer magyar honfitársunk szenvedte el. Közülük majd 350 ezren vesztették életüket. Balmazújvárosról 513, Berettyóújfaluból 55, Hajdúböszörményből 274, Hajdúnánásról 292, Kabáról 126, Nádudvarról 68 civilt hurcoltak el málenkíj robotra. Közülük például Hajdúnánásról 274-en, Hajdúböszörményből 219-en, a balmazújvárosiak közül pedig minden 4. elhurcolt meghalt, a többiek pedig soha nem tértek vissza otthonaikba.

Embertelen szállítás

A „málenkij robotra” távozottak először Magyarország területén gyűjtőtáborokba, majd átmenőtáborokba kerültek. A megyében összegyűjtött közel 12 ezer lakos Balmazújvárosra, a Semsey-kastélyba, illetve Debrecenbe, a Pavilon-laktanyába került. Ezután Foksányba, Brassóba, Temesvárra. Onnan több hetes, marhavagonokban történő, embertelen szállítás után érkeztek meg az életben maradottak a szovjet lágervilág mintegy 5700 táborának egyikébe.

– Bárkit és bármiért elhurcoltak. Nem egyszer előfordult, hogy a vagonokban szállított emberek közül többen meghaltak. Őket kidobták a szerelvényből a sínek mellé, de mivel az őröknek a létszámmal el kellett számolni, az elhunytak helyett az állomások környékén lévő civilek közül fogtak el embereket. Már útközben is mérhetetlenül sokat szenvedtek az emberek. Alig kaptak élelmet és vizet. Leitner Imre így írt visszaemlékezésében: „Zárt marhavagonokba elosztották az embereket, 30-40 személy került egy helyre. Lehetőleg az ismerősök együtt maradtak. A vagonokban deszkából ácsolt fapriccsek szolgáltak fekhelyül, de nem jutott mindenkinek. Állva, csomagokon ülve, váltva a fekhelyet indultunk útnak. Férfiak, nők, vegyesen voltunk. A vagon közepén vagy sarkán egy rést vágtak, ez volt az illemhely.” – tudtuk meg.

A foglyokat a mai romániai Máramarosszigeten át a foksányi elosztó táborba szállították. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy az ott összegyűlt több tízezer ember élelem, víz és minden higiénia hiányában ezrével vesztette életét. 1945 elején tífuszjárvány tombolt. Aki túlélte, mehetett tovább a szovjet lágervilág egyikébe. Ismereteink szerint a megyénkbeli túszfoglyokat a krasznolucsszkai (Krasznij Lucs), balti (Bölc), tulai, kolymai, benderi, permi, kisinyovi, belci, tiraszpoli munkatáborokba, valamint több, már Urálon túli, szibériai gulágba hurcolták el. Kraszníj Lucsban bányában dolgoztak a foglyok. Erről így írt naplójában a balmazújvárosi Szarvas Ferencné (Juhász Mária) 1945. április 7-én:

„Ezen a héten is úgy szenvedtünk, mint máskor. Most le kell menni a bánya legmélyére. Olyan sötétség van, csurog a víz, néha ki lehet egyenesedni, de inkább csak hason mászhatunk tovább. Felettünk az irtó nagy kődarabok. Ha leesik, szörnyethalunk. Nem is lehet leírni, mennyire szenvedünk. Nem is lehet ezt sokáig bírni, el fogunk itt pusztulni. Ami csepp vérünk van, azt a tetvek szívják ki. A föld szüli őket. Hiába öldössük, ha egy kis időnk van. Tegnap sokan beadták a ruhájukat a fertőtlenítőbe és összeégett minden. Soknak már nincs ruhája… Napról napra rosszabb, elviselhetetlenebb a helyzetünk.”

A málenkij robotra elhurcoltak közül egy másik ember tragikus példáját is szeretném megosztani. Seiler Balázst és ikertestvérét, Imrét az oroszok a jószágok mellől hurcolták el, mert a nevük hangzása németes volt. Időközben Imrét elengedték, mert rájöttek, hogy szlovák nemzetiségű. Viszont Balázst továbbra is fogva tartották vélt németsége miatt, s 1946. január 15-én Kraszníj Lucsban meghalt. A hétgyermekes édesapáért minden követ megmozgatott a felesége, aki várandós volt. A szovjet hatóságok nem reagáltak se a főispáni, se a minisztériumi kérésekre. 1945 augusztusában az asszony ikreket szült, ám az első leány halva született, a második pedig néhány hónap múlva hunyt el. Az édesanya (született André Margit) a szülők és rokonok támogatása mellett, tisztességben felnevelte a többi gyermekét – hallhattuk a történész-levéltárostól.

Nem csak német nevűt

Varjasi Imre rámutatott, nem csak német nevűeket hurcoltak el. A hajdúböszörményi Kéky család tragédiájában egy 16 éves fiú is odaveszett.

– Idősebb és ifjabb Kéky Gyulát 1944. október 28-án hurcolták el a vörös katonák. A Gulágra kerültek. Pontosabban csak az apa, mert a fiú még novemberben, útközben életét vesztette. Pedig Debrecenből a Pavilon laktanyából megszökhetett volna. Varga Márton nevű barátja unszolta, hogy szökjön vele, de ő édesapját nem akarta magára hagyni… Nem kímélték Benke Lajos cipészsegédet sem, akit a moldáviai Benderibe hurcoltak. Neki sikerült onnan egy levelet hazajuttatnia, amelyben családját biztatja, nyugtatja. Ő hazatért, de az átélt borzalmak kitörölhetetlen sebeket ejtettek emlékezetében és lelkében – csakúgy, mint a többiekében.

E cikk szerzőjét is megérintette a történelem a beszélgetés alatt anyai nagyapja által. A 2017-ben kiadott, Varjasi Imre által szerkesztett Túszfoglyok a Hajdúságban című tanulmánykötetben szerepel ugyanis a civilként elhurcolt hajdúböszörményi Kathi Imre neve, de az nem derül ki, hogy mi lett a sorsa, hazajutott-e. Azt, hogy szerencsésen túlélte a szibériai tábort, majd családot alapított, mi sem bizonyítja jobban, mint ez az írás.

– Barak Beáta –


A közvetlen „okok”, amiért elhurcolták az embereket:

  • A Szovjetunióban fellépő munkaerőhiány pótlása.
  • A hadifogolylétszám feltöltése.
  • A német nevűek jóvátétel fejében történő munkára kényszerítése. Itt ez az intézkedés a Balmazújvároson élő, több száz fős német kisebbséget érintette a legsúlyosabban.



Berettyóújfalu.
HAON.HU






hirdetés