“Bennem olyan sok szeretet él, kihozok két kicsit a nevelőotthonból és őket is felnevelem”

Akt.:
“Bennem olyan sok szeretet él, kihozok két kicsit a nevelőotthonból és őket is felnevelem”
© Fotó: Kovács Zsolt
Püspökladány – Felnevelte 3 gyermekét, majd még az unokáival egyidős másik négyet. Karácsonykor 36-an ülték körül az asztalt.

A törékeny asszony botra támaszkodva igyekszik elém a családi háza kapujához, majd amikor a bejáró elé, élére állított farostlemezben megbotlok, restelkedve szabadkozik, hogy csak a kis kutya miatt van ott az a fa, ki ne menjen, ha nyílik a kapu, annyira hozzánőtt már az a kis állat. Befelé menet a hidegről beszél, mert szerinte, ha tél van, akkor legyen tiszta, egészséges idő, így jó az embernek, állatnak, földnek, növénynek. Az előszobában tekintetemet időztetném hosszasabban, annyi látnivaló van a vitrinben, polcon, falon. Hornyák Sándorné grillázskészítőnek oklevelek, képzőművészeti alkotások és fényképek. A szobában azonban már nem Hornyákné kínál hellyel, hanem a mindig vidám és mosolygós Juliska néni.

Régről ismerem Juliska nénit. Mint sok püspökladányiban, neve hallatán az a kép „ugrik be”, amikor biciklit tolva, sok gyermekkel körülvéve megy az utcán, egyszer az egyiket dicséri, majd gyengéden korholja a másikat, miközben a harmadiknak a kezét fogja a gyalogátkelő előtt. Három lányát felnevelte, a legkisebb még otthon volt, amikor úgy döntött, két kisgyermeket még útra tud indítani, hiszen megvan hozzá az ereje, szeretete. A kettőből azonban négy lett… Innen azonban mondja ő élete történetét. A négy nevelt gyermek nevét megváltoztattuk.

„Kihozok két kicsit”

– Szerencsés embernek tartom magam annak ellenére, hogy fiatal koromban lelkileg nagyon nem voltam rendben. Négyőnket neveltek nagy szeretetben szüleim. Az életemnek azt a szakaszát azonban megkeserítette a rossz lábam. Többször műtötték és 20 évesen már bottal jártam. Ezt egy fiatal lány lelkileg nehezen tudja elfogadni. Huszonhét évesen találkoztam a férjemmel, ettől kezdve megváltozott minden. 14 évig voltunk házasok, 1977-ben meghalt. A mai napig abból a 14 évből táplálkozom lelkileg. A lányaim megnőttek, önálló életet élnek, kettő a szomszédban lakik, egy pedig a közelben. A gyermekeimmel megbeszéltem, hogy van még nekem erőm, és bennem olyan sok szeretet él, kihozok két kicsit a nevelőotthonból és őket is felnevelem. 1988-ban érkezett Anna és Józsi, akkor 3 évesek voltak. Nálam lettek testvérek, ma is annak tekintik magukat. A 90-es évek elején olvastam a Szabadföldben, hogy az újfalui gyermekotthonban még 80 gyerek van, akiket ki lehetne vinni karácsonyra. Lányaimmal egyetértésben 1991 karácsonyára kihoztuk az akkor 6 éves Sanyit. Úgy megszerettük a kisfiút, hogy szünetekben, ünnepekre érte mentünk és nálunk volt. Mivel még élt az édesapja, nem lehetett gondozásba venni, pedig annyira közénk valónak éreztük. Egyik nyári szünetben mentünk Sanyikáért, szalad elénk a kisfiú és újságolja, van neki egy 3 évvel idősebb édestestvére, a napokban került az intézetbe. Összenéztünk az engem elkísérő lányommal, és már mentünk is az igazgatónőhöz, hogy visszük Lalit is. Ő azonban kezdetben nem nagyon szeretett nálunk lenni, ám amikor 1995-ben meghalt az édesapjuk, és gondozásba lehetett fogadni a fiúkat, szívesen választott bennünket. Lali volt a legnagyobb, tekintélye volt a három kicsi között, de még az édesunokáim körében is. Sokat segített. A lányaim férjeire sem lehet panaszom, a gyerekeket elfogadták ők is, támogatták a nevelésüket.

„Én is szeretek beszélni”

Nyolc unokám és két déd­unokám van, míg a nevelt gyermekeimtől is van másik öt unokám. Talán most már mindannyian révbe értek, mert Sanyi mostanra, 30 éves korára jutott túl az életét megkeserítő szenvedélybetegségen. Karácsonykor elhozta és bemutatta a menyasszonyát. Sanyi után sokat kellett menni, hol Budapestről hoztam haza, máskor pedig a betegségéből kigyógyító intézetekbe kellet elhelyeznem. Hej, de sok helyről elutasították pedig. Végül rátaláltam az igazira, oda sokat jártam látogatni. Onnan nem akartak hazaengedni, a gyógyulni vágyók szerették, ha meghallgattam őket. Én is szeretek beszélni, meghallgatni mások életét, az igazgató pedig mindig azt mondta, hogy jó hatással vagyok a kezeltekre. Hát nem tudom… Köszönhetően az engem körülvevő sok gyereknek, a szeretet minden árnyalatát meg tudtam élni. Nem tudom, tudja-e, hogy a szeretet nagyon sokféle.

„Ünnepekkor együtt a család”

Különbséget soha nem tettem a saját gyermekeim, az unokáim vagy a nevelt gyermekeim között. Névnap, születésnap, karácsony, húsvét, ugyanúgy kapott mindegyik ajándékot. Haragudni egyikre sem tudtam. Ha baj volt, mert voltak ám csínytevések, akkor Annát, Józsit, Sanyit és Lalit leültettem egymás mellé, én pedig velük szemben telepedtem le, és arra kértem őket, hogy nem egymás szavába vágva, a másikat türelmesen végighallgatva mondják el, hogy mi is történt. Ugyanazt a történetet négyféleképpen mondták el. Most, mikor karácsonykor itthon voltak, egyikőjük fel is hozott egy ilyen esetet. Aztán kibökte, hogy az ő gyermekkorában az volt a legrosszabb, amikor sorba ültek és el kellett mondaniuk, mit csináltak. Nagyobb ünnepekkor együtt a teljes család. Már harminchatan vagyunk. Ilyenkor szívesen beszélünk a múltról, ugratják egymást a gyerekek, és előjönnek azok a történetek, amelyekről talán jobb is volt akkor, hogy nem tudtam.

„Kárpótlás a Jóistentől”

Tizennyolc évig voltam nevelőszülő, mind a négy nevelt gyermek szakmát szerzett, abban dolgozik, szép családjuk van, elégedett emberek. Ezt tudtam adni neki, ilyenné sikerült formálni a kezdetben csintalan állami gondozott gyermekeket. Néhány hét, és 80 éves leszek. Így elmondhatom, hogy szeretettel teli, nem könnyű, de mindennek ellenére boldog életem volt. Miután elmentek a gyerekek, úgy érzem, az egyik népdalkör révén kaptam ajándékba 8 boldog esztendőt. A társaság, az együtténeklés öröme, ahogy befogadott engem a közösség, amennyire szerettek engem, és én ugyanúgy szeretem őket, el nem tudom szavakkal mondani! Előbb a sárréti falvakban léptünk fel, majd eljutottunk Romániába és Szlovákiába is, és képzelje el, 76 éves koromban Brüsszelbe.

Mindezt a sorstól talán azért kaptam, mert életemben biztosan jól végeztem a dolgomat. Kárpótlás a Jóistentől, hogy ilyen fájós lábbal születtem, hogy fiatal koromtól kezdve bottal járok, hogy felneveltem a gyermekeimet, hogy ember lett a nevelt gyermekeimből is, nem tudom. Úgy érzem, még most is tele vagyok szeretettel. El sem tudom gondolni, hogy valaki ne így érezzen az emberek iránt, akikkel összehozza őt a Jóisten.

– Kovács Zsolt –



További hírek a Magyarország kategóriából






hirdetés