Bátorság kell a megtéréseinkhez

„Minél inkább figyelni akarok a bennem lévő Istenre, Ő annál inkább megnyilatkozik”
„Minél inkább figyelni akarok a bennem lévő Istenre, Ő annál inkább megnyilatkozik” - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – „Van itt egy átadhatatlan titok, az ember érzi a hívást belülről.” Interjú Kocsis Fülöppel, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érsekével.

– Azt szeretném, hogy az emberek minél többet imádkozzanak. Ez volt az én „nagy” programom a püspökké szentelésemkor 2008-ban, semmi több – hangsúlyozta Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Főegyházmegye érseke, aki saját életéből tudja, hogy az ima mennyire megtisztítja a gondolkodást, milyen békét képes adni a legnagyobb bajok közepette is. Az életét előbb tanárként, majd nagycsaládos papként, aztán szerzetesi elvonultságban elképzelő, végül püspökké és metropolitává váló atya hiszi, az életben szükség van „rendszeres önvizsgálatra, újratájolódásra, bűnbánatra, egyszóval újabb és újabb megtérésre”.

Vallásos pedagóguscsaládban nőtt fel. Miért választotta a papi hivatást, majd a még több lemondást igénylő szerzetesit?

Kocsis Fülöp: Kamaszként matematika–fizika szakos tanár akartam lenni, édesanya fizikát és kémiát oktatott, édesapa magyart és angol nyelvet. A templomközelség a gyerekkorom része volt, a legvadabb kommunista időkben is ott voltunk a misén. A hatvanas években a pedagógusok nem járhattak templomba, de édesapa minden vasárnap reggel hatra vitte a négy pici gyerekét. Akkor nekünk ez természetesnek tűnt, csak visszagondolva látom, hogy milyen nagy dolog volt ez a szilárd elkötelezettségük. A pedagógiai irány és a keresztény szellem, miszerint másnak segíteni kell, mélyen belénk ivódott. Karácsonykor mindig magunkhoz hívtunk egy-egy szegény embert. A szüleim rendszeresen vitték a diákokat kirándulni, színjátszó és tánccsoportokat szerveztek, annak ellenére, hogy édesanyám sánta volt. Tolószékben végezte el az iskolát és egész életében bottal járt. Egy székben ült és nagyon szépen énekelt, furulyázott azon a katolikus köri rendezvényen is, amelyen a gyönyörűen táncoló édesapámmal megismerkedtek. Szállóigévé is vált a családunkban, hogy édesapa úgy táncolt, ahogyan édesanya „fütyült”.

A szüleim igazi tanítók voltak, én pedig követni akartam őket, de egy ponton úgy éreztem, lehetne a tudománynál még többre tanítani az embereket. Így kristályosodott ki bennem, hogy pap szeretnék lenni. Nyíregyházán tanultam és a menyasszonyommal nagy családot terveztünk. Ötéves, komoly kapcsolat ért véget, mert egyre gyakrabban jött fel bennem: lehetne ennél többet adni, mintha a Jóisten ennél többet várna tőlem. Évekig gyötrődtem, tipródtam, kerestem, hogy mi a dolgom. Fájdalmas, nehéz, de nagyon tudatos döntés volt, hogy végül nőtlenül szentelődtem fel öt év teológia és két év katonaság után. Huszonöt éves voltam, amikor ezt kimondtam. A görögkatolikusoknál, akit nősként szentelnek pappá, annak lehet családja, gyermekei, akit viszont nőtlenként, annak már nem. Amikor bejelentettem a döntésemet, Keresztes Szilárd püspök arra kért, várjunk még egy évet, gondoljam meg jól. Néhány esztendővel korábban Orosz Atanáz szentelődött így, cölebszként, de előtte húsz évig nem vállalta ezt senki.


Az érsek-metropolitai beiktatáson, március 23-án | Fotó: Derencsényi István Az érsek-metropolitai beiktatáson, március 23-án | Fotó: Derencsényi István ©

Megfogalmazható az érzés, amiért így döntött?

Kocsis Fülöp: Van itt egy átadhatatlan titok. Az ember érzi ezt a hívást belülről, az Istennel való kapcsolatában, imáiban azt fedezi föl, hogy neki dolga van. Ahhoz hasonlítható, amikor más hivatásokban valaki érzi, hogy azt szeretné csinálni, arra adná az életét. A mai világ sajnos nem kedvez a hivatástudatnak, nagy erővel próbálják elhitetni a fiatalokkal, hogy akkor lesznek boldogok, ha minél többet szórakoznak, élvezik az életet. Márpedig az igazi boldogság záloga az, hogy az ember a helyén van, azt teszi, ami a dolga. Ez a fölismerés a Teremtőtől jön, hiszen, amikor létbe hívott, ő rajzolta meg nekünk ezt az utat. Ezt kell megtalálni, ebben lehet leginkább kiteljesedni. Minél inkább harmóniában vagyunk Vele, annál inkább fogékonyak vagyunk ezen út megtalálására. Ha rátaláltunk, akkor bármi történhet, tudjuk, hogy a helyünkön vagyunk.

A nőtlen papságból még nem vezet egyenes út a szerzetesség felé, Ön azonban Belgiumban készült erre az életformára. Majd Dámócon nyolc évig folytatta azt.

Kocsis Fülöp: Amikor nőtlen hivatást fedeztem fel a lelkemben, egyre mélyült bennem a gondolat, hogy csak az Istennek szentelt életet éljek. Ez ugyan a korábbi pezsgő életmódommal látszólag szemben áll, de a szerzetes nem hátat fordít a világnak. Ennél magasztosabb cél vezeti, melynek végkicsengése mégis az, hogy rengeteg embernek segít. A világ forgatagában nehéz elmélyülni az Istenben, de egy monostor olyan sziget, olyan forrás, amelyből bárki meríthet. A szerzetesi lét hivatása, hogy nem csupán a tevékenységgel, például tanítással, gyógyítással tesz jót, hanem létével odavezeti az embereket az élet forrásához.

Atanáz atyával együtt négy évig készültünk a szerzetesi életre Belgiumban, a chevetogne-i bencés monostorban. A noviciátus első napján egy teljesen idegen helyen, ahol nem beszéltem franciául, a szertartásokat pedig ószlávul végezték, azt éreztem: itthon vagyok, ezt kerestem. És ez korántsem a lenyűgöző templomot jelentette, hanem a megtalált életutat. Pusztán értelemmel egyáltalán nem megmagyarázható ez az élmény.

Hogyan készültek a szerzetes életre?

Kocsis Fülöp: A szerzetes a maga lelki útján egy lelki vezető mellett lépeget előre. Nekem a heti szentgyónások és lelki beszélgetések során folyton heuréka-élményem volt. Rengeteg új dolgot fedeztem föl, hatalmas boldogságot éreztem. Akkor a teológiát már elvégeztem, később pedig Rómában a Pápai Szalézi Egyetemen felsőfokú végzettséget szereztem pszichológiából és pedagógiából. Ezzel párhuzamosan Atanáz atya két diplomára tett szert, patrológiából és morálisból. Ő hat-hét nyelven beszél, én megálltam a háromnál. Tehát nagyon is lett volna indíttatásunk a szellemi teendőkre, de én egy gyertyaműhelyben dolgoztam, Atanáz kertet rendezett. Eleinte nehéz volt, sőt, megalázónak tűnt, de ráirányította a figyelmünket a lélekre. A közösségi élet nagyon fontos – elvonult, de nem remeteéletre készültünk. Sokan úgy gondolják, hogy a remetének könnyű, legfeljebb magával tud összeveszni. A közösségben viszont ütköznek a nézetek, és erre nagy szükség van. Ahogyan a Biblia mondja, a két vas egymást élezi. Három jellemzője van a szerzetességnek: tisztaság, szegénység és engedelmesség. Ez utóbbi a legnehezebb. Négy év után hazajöttünk Dámócra, a kétszáz fős bodrogközi faluba, és beköltöztünk a régi iskolaépületbe, amelynek egyik tantermét kápolnává, a másikat könyvtárrá és szobákká alakítottuk át. Igen szegényes körülmények voltak ezek, de mi éppen erre készültünk évek óta. Atanáz atya lefordította görögből a teljes tizenöt kötetes zsolozsmát, ami hatalmas szellemi munka.

Nyolcévnyi elvonult szerzetesi lét után hogyan élte meg, hogy felkérték püspöknek?

Kocsis Fülöp: A monostorban mélyített engedelmességre nagy szükség volt. Azt kellett értékelni, megérezni, hogy ezt a Jóisten akarja vagy sem. Ha Ő, akkor széttárom a kezem és azt mondom: egyáltalán nem értem, mire volt jó az előzmény, de ha Te akarod, csináljuk. Persze, ez nem azt jelenti, hogy birkák módjára cselekszünk. Az értelmem épp azért van, hogy el tudjam dönteni, mi az Isten akarata. Annyi minden történik velem, nem vághatom rá mindenre, hogy az az Isten akarata. Igaz, hogy pusztán ésszel nem biztos, hogy megtalálom az igaz utat. Nem nagyon voltak érvek amellett, hogy elfogadjam a püspökséget, hisz egyáltalán nem voltam fölkészülve rá. Mélyebb önvizsgálatra volt szükség, hogy igent mondhatok-e. Aztán hét éven át püspökként szolgáltam.

Ebben a szolgálatban mi volt a legszebb élmény, a legnagyobb eredmény és a legkeserűbb tanulság?

Kocsis Fülöp: A szertartások gyönyörűsége, esztétikuma nagy öröm. Fölemelő és az emberekre is nagy hatással van. Szeretem látni a gyerekek ámuló tekintetét az aranyszínű ruhákon, a monumentális templombelsőn, a misztikus szertartáson. A nagy tanulság az, hogy az embernek tényleg rá kell hagyatkoznia Istenre, mert hihetetlen abszurd dolgokon át is tud vezetni. Az életemet tekintve több olyan pont van, ami racionálisan nem megmagyarázható. Például a nőtlenség vállalása. Hiányzik a női kapcsolat, a család, de Istenre hagyatkoztam, és neki lett igaza, mert így teljesítette ki az életemet. A fájó tanulság pedig, hogy a vezető magányos, mégpedig egészen másként, mint a szerzetes. Az utóbbi még többet van egyedül a cellájában, de ez az egyedüllét valójában csodálatos belső együttlét azzal, Aki végtelenül szeret. Egy vezetőt viszont körülvesz egy kívülről-belülről vastagított, emberi gyarlóságból fölépülő fal. Még a testvéreim is püspököt látnak bennem, pedig a nővéreimmel nagyon jó a viszonyom. Sok barátomon is ezt észlelem. Pedig mindent megtettem azért, hogy közvetlen maradjon a viszonyom a kollégáimmal. A fölösleges korlátokhoz nem akarok ragaszkodni, inkább a lényeges erővonalak rajzolódjanak ki.


Fotó: Kovács Péter Fotó: Kovács Péter ©

Püspökké szentelésekor volt valamiféle terve arra, hogy változtasson az egyházon?

Kocsis Fülöp: Az egész meglepetésként ért, és nem kis nehézséget jelentett, hogy összeállítsam a programbeszédet, miközben azt sem tudtam milyen feladatai vannak egy püspöknek. Egyszerűen azt szeretném elérni, hogy az emberek minél többet imádkozzanak. Nagyjából ezt fogalmaztam meg 2008-ban, püspökké szentelésem alkalmával, semmi többet. Azóta azt látom, ez nem is rossz célkitűzés, de nagyon összetett feladatkört jelent.

Metropolitává avatásakor így nyilatkozott: „Az már rajtunk múlik, testvéreim, hogy ez ugyanolyan lelki fordulat lesz-e, vagy pedig egyházkormányzati átszerveződés marad csupán.” Mit kell ahhoz tennünk, hogy előbbi legyen?

Kocsis Fülöp: Az életünkben vannak fordulatok. Ez nem csak nem baj, ennek így is kell lennie. Kellenek pillanatok, amikor megállunk, önmagunkba tekintünk és megkérdezzük: biztosan ez az utunk? A szerzetes-püspök sem tudja rögtön az irányt. Tévelygünk, elesünk, rossz döntéseket hozunk, zsákutcába futunk. Ilyen mindannyiunk élete. Ezekkel újra és újra szembesülnünk kell, melyekből a kisebb-nagyobb megtérésekkel tudunk tovább lépni. Az életünknek igazi megtérésekből kell felépülnie. Szeretném az embereket abba az irányba vezetni, hogy ne féljenek ettől az önvizsgálattól, legyenek bátrak a megtérésre. Ez nem kóválygást jelent, hanem állandó és figyelmes útkeresést. Mindig ellenőriznünk kell az irányt. A megtérésekre az Egyház életében is szükség van. Bár az Úristen vezeti az Egyházat, mégis vannak nagy kanyarok, amiből fordulni kell, sőt, olykor zsákutcák, amelyből vissza kell jönni. A görögkatolikusok helyzete érdekesen alakult az elmúlt években, amit a magyarországi politikai események is befolyásoltak. Kiépült egy gyönyörű szociális hálózat, amihez most pápai rendelkezéssel struktúrát is kaptunk. Még lötyög a kabát, jelentős forrásokra van szükségünk, ingatlanokra a székhely és az irodák kialakításához. Debrecen városa nagyon mellettünk áll. Friss hír, hogy megkaptuk a várostól használatra a régebb óta üresen álló két épületet a Petőfi téren. Ez hatalmas lehetőség. Nagyon köszönjük a városnak, s azzal fogjuk meghálálni, hogy pezsgő szellemi, lelki és kulturális életet viszünk oda.

Mi a legnagyobb, legáltalánosabb gond, lelki eltájolódás, amit tapasztal az embereken és amin mindannyiunknak érdemes lenne változtatni?

Kocsis Fülöp: A fogyasztói szemlélet. Az embereket fogyasztógépekké formálják, s miközben szabadságról beszélnek, valójában a gondolkodását irányítják. Tudjuk, hogy a sztárokat csak csinálják a szemünk elé, mégis bámuljuk őket. Ez az egész az Istenre való vágyakozásról árulkodik. Az ember fölfelé akar tekinteni. Amikor a gyermek fölnéz a szüleire, akkor boldog. Az ember is így szeretne fölnézni Istenre, de eltakarják előle a fogyasztói örömök. Ez nagyon veszélyes, hiszen egész életünket végigkísérő, szüntelen igényünk, ez a fölfelé tekintés, kell a támpont, a kapaszkodó, de nem mindegy, hogy mit látok, mire törekszem. Nagy felelőssége van ebben a médiának. Aki Istenbe kapaszkodik, meg-megáll, gondolkodik és megtérésre kész, az sokkal kevésbé befolyásolható. A kommunizmus épp ezért akarta beszüntetni a vallást. A mai fogyasztói szemlélet ugyanazt csinálja, mint a diktatúrák, célja, hogy ne gondolkodjon, hanem könnyen irányítható legyen az ember.

Hogyan képzeli el Istent?

Kocsis Fülöp: Mindenütt jelen van, megszólítható és Ő is szól hozzánk, mindenen keresztül üzen. De leginkább saját magamban tetten érhető. Számomra az Isten-kapcsolat útja a befelé fordulás. Ahogyan Szent Ágoston mondta, Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz. Minél inkább figyelni akarok a bennem lévő Istenre, Ő annál inkább megnyilatkozik. Erre a belső csöndre minden nap szánok időt.

– Horváth Borbála –








hirdetés