Ballag(ott) a katona

Ballag(ott) a katona
© Fotó: mek.oszk.hu
Igaz, a jóval később kelt népszerű daltól eltérően abban a menetben, amelyet felidézek, sok-sok tehergépkocsival segítették a sok-sok katona (be)vonulását. A keletről feltűnő harcosok nagyjából annyian lehettek, mint az oroszok. T. Szűcs József írása.

Mi több azok is voltak. Legalábbis lehettek közöttük orosz nemzetiségűek. A lényeg, hogy amiként visszarémlik, abban a szituációban szó szerint rémisztőek voltak számunkra. A fizimiskájukat illetően pedig inkább a távoli szibériai tajga vagy a hatalmas sztyeppék lakóinak erősen ázsiai jellegű arcvonásaira emlékszem. De bármiként is festettek, elég szúrós szemmel néztek ránk. S ami még lényegesebb, ujjuk a géppisztolyuk ravaszára tapadt. Az persze lehet, hogy a fegyver (még) nem volt kibiztosítva, de ez legfeljebb egy pillanat műve lehetett volna. S máris tüzelésre kész az akkor már-már elavult, de közeli tömegirtásra nagyon is megfelelő “pipisük” (PPS-géppisztolyuk). S velük szemben a fegyvertelen, az ünneplés, éljenzés reményében érkezett magyar tömeg. Amelyből alighanem senkinél sem volt, valószínűleg szerencsénkre, még csak egy akkor igencsak szokásos viseletnek számító Molotov-koktél sem. Miért is lett volna, hisz véreinket vártuk, s nem az ellenséget. Alighanem jobb is, hogy senki sem kínálta meg egy meggyújtott benzines palackkal őket közülünk, mert gyaníthatóan nem sokan éltük volna túl a dobtárakból ránk zúduló golyózáport. Ráadásul a tankok még meg sem érkeztek a vasúti sorompóhoz, ahol a legtöbben álltunk.

“Jönnek a magyar csapatok! Itt vonulnak be Gyál felől a Nagykőrösi úton. Gyerünk, nézzük meg.” Ez a mondat vagy valamilyen ehhez hasonló hangzott el a fenti (talán történelmi) pillanatokat megelőzően. Úgy nagyjából vagy éppen hatvan esztendeje. Merthogy ekkor illetve akkor, a kirajzásunk előzményeként futótűzként terjedt el a magyarok bevonulásának híre az akkori Pestimre, amely inkább volt Imre, mint Pest, népének körében. Október 23-a után voltunk, de még november 4-e előtt.

S ahogyan leírtam, legnagyobb megrökönyödésünkre, csalódni szinte időnk sem volt, nem a forradalmat konszolidálni próbáló magyar csapatok, hanem az éppen pontosan fordított előjelű konszolidáció, vagyis a megszállás szándékával érkező szovjet alakulatok haladtak a lajosmizsei vasút mentén a főváros belseje felé. Magabiztos lassúsággal, mint akik már akkor sejtették, hogy nem fognak sietni a visszaúttal sem. S így is lett.

Legközelebb harminc-valahány év múlva a tiszai-hídon, Záhonynál ment ellenkező irányba, vagyis hazánkból (végérvényesen) kifelé szovjet katona. De ha jól emlékszem, az utolsó távozóra közülük, az legalább tényleg gyalog (hogyan lehetne másként?) ballagott. Tehát nem vette sietősre a figurát. De legalább a számunkra kívánatos irányba haladt.​

– T. Szűcs József –








hirdetés