Az utolsó arc

„Mostanában sokszor eszembe jut az a talján is. Vajon milyen ember lehetett? Egyre azon jár az eszem… Vajon ki lehetett? (…) De az én arcom volt az utolsó, amit életében látott! Nem a gyerekeié! Nem a feleségéé! Hanem az enyém” – emlékezik vissza filmbéli névrokonom, Fábián Bálint arra a katonára, akit – a Monarchia bakájaként – közelharcban kellett megölnie az első világháború olasz frontján. Fábián György írása.

Az életünk nagyobbik részében nem szoktunk azon rágódni, vajon kinek az arcát láthatjuk utoljára. De könnyen meglehet, hogy amikor égetővé válik a probléma, már késő lesz. Ne legyenek illúzióink. Egyre inkább az a benyomásom, boldognak és kiváltságosnak kell mondanunk magunkat, ha a szeretteink foghatják le a szemünket. Felvillannak a lehetséges jövőnek olyan bús képei, amelyekben mi, idősként, majd egyre többen, gyerekeink, unokáink pedig egyre kevesebben, egyre több munkával – így állunk elébe a végső nagy kérdésnek, az ellátórendszer pedig ki tudja, milyen állapotban… Kié lesz az utolsó arc? Vajon ismerjük-e egyáltalán? Ágyban talál minket, párnák közt? Sőt: magyarul beszél-e?

– Fábián György –