Az Úrjézus feltámadása a legnagyobb ünnep

Akt.:
Az Úrjézus feltámadása a legnagyobb ünnep
© Fotó: Kedves Zilahi Enikő
Nyíracsád – Veronka néni nem csak húsvétkor, de minden nap beszélget a Jóistennel.

Ternován Mihályné Czapár Veron néni a 93. évét tapossa, de nem emlékszik olyan húsvétra, amikor ne lett volna ott a templomban. – Nagyon nagy az Úrjézus feltámadásának ünnepe – mondja. Hangsúlyából érezni lehet a meggyőző erőt. Azt mondja, az előkészületek nem sokat változtak az évtizedek alatt. – Régen kicsit szegényesebben, kicsit másként, de lélekben mindig egyformán készültünk az év legnagyobb egyházi ünnepére. Maguk az étkek is ugyanazok, mint 50-60 évvel ezelőtt. Mindig főztünk sonkát, kolbászt, nyúztunk tyúkot, azt megtöltöttük, meg aztán csináltunk sárga túrót. Azt nagyon szerették a gyermekek. És persze akkor még otthon sütöttük a pászkát is – magyarázta Veronka néni, majd folytatta a múltutazást.

Böjtben szigorúan hús nélkül

– A böjti időszakkal kezdődött a húsvéti előkészület. Azt nagyon szigorúan betartottuk. Hétfőn, szerdán és pénteken nem ettünk húst. Volt olyan, hogy még zsírosat sem. Ha valamihez nagyon kellett, akkor is csak olajat használtunk. Sütöttük a rongyos lángost, siligót, megfőztük a káposztás paszulyt hús nélkül, elkészítettük a cinkét, meg tengeri kásás káposztát töltöttünk – sorolja a nénike a hús nélküli étkeket, amihez nem kellett se szakácskönyv, se internet, elég volt az egyszerű ember találékonysága is.

Fotó: Kedves Zilahi Enikő

Veronka néni gyermekeit is úgy nevelte, hogy természetes volt számukra a hit gyakorlása. Rendszeresen jártak templomba, megtanulták a liturgiák menetét, imádságait. – Amikor még kicsik voltak, de már tudtak beszélni, nem feküdhettek le este az ágyba imádkozás nélkül. Sorba letérdepelt mind a dikó elé, összetették a két kezüket, úgy imádkoztak. Sose mondták, hogy „nem” – jelentette ki Veronka néni, az emléket pedig a gyermekei is megerősítették.

Nagyon nagy boldogság nekem, és nem tudom elégszer megköszönni az én Istenemnek, hogy sikerült úgy nevelni a gyermekeimet, hogy bíznak az Úrban”

– mondta elégedetten. Veronka néniéknél a gyermekek számára is természetes volt a nagy ünnepek előtti böjt megtartása. – Nem is követelőztek sose. Néhanapján volt rá eset, hogy megkérdezték: Akkor máma se eszünk húst? Ha nemmel válaszoltam, az azt jelentette, hogy böjti nap van – mondta Veronka néni, aki olyan ízesen ejti a böjtöt „bűtnek”, hogy akaratlanul is visszareppen az ember drága nagymamája korába, ahol felidéződnek gyermekkorának legmeghittebb pillanatai.

Szerettek templomba járni

– A gyermekek nagyon szerettek templomba járni, különösen a húsvéti időszakban. Ha nem fogadtak szót, csak annyit kellett mondani, hogy nem jöhetnek. Azonnal jóba foglalták magukat. Sírtak, hogyha itthon maradtak, annyira szerettek járni – idézte Veronka néni az akkori nevelési eszközök egyik leghatásosabbját. Mindkét lánya, Juliska és Veronka is, megerősítették édesanyjuk szavait: – Sokszor majd lefagyott a lábunk, ahogy álltunk a hideg kövön, annyira hideg volt, de mégse jutott eszünkbe, hogy otthon maradjunk. Nagyon szerettük a templomot – emlékeznek a Veronka néni lányai.

Fotó: Kedves Zilahi Enikő

– Aztán húsvét előtt jártak-e az emberek templomba annak idején? – tettem fel a kérdést Veronka néninek. – Jártak bizony – jött a válasz olyan mély hitet sugárzó hangon, hogy szinte megszégyellte magát az ember, hogy ilyesmit megkérdezett. Rögvest érkezett a magyarázat is. – Hétköznap is volt minden nap mise, azon is összegyűltek az emberek, de az előszenteltek liturgiájára mindig sokan jöttek. Aki csak tudott, ott volt. Még azok is, akik eljártak dolgozni. Munka után jöttek imádkozni.

A nagyhét eseményei

– Nagyhétben folyt a húsvéti előkészület, mindennek megvolt az ideje, a rendje. Először a pászkát sütöttük meg. Mikor bedagasztottuk, letakartuk, hogy keljen. A takaró abroszra meg rátettük a virágvasárnapon megszentelt barkát. Ettől lett ízesebb a tészta, mert rászállt az Úrjézus kegyelme, meg az Isten áldása. Mikor megkelt, elosztottuk a tésztát, megfontuk, beletettük egy lábasba, úgy vetettük be a kemencébe. A kemence szájára keresztet vetettünk, hogy azon is rajta legyen az Isten áldása. Nem volt akkor a boltban húsvéti kalács, meg ha lett volna, a magunké akkor is sokkal finomabb volt. Pár évvel ezelőtt még az egész családnak, de még a szomszédoknak is én sütöttem. Mindig olyan örömmel jöttek érte. Aki iparkodott, az vihette a legszebbet. Most már nem sütök, inkább ők hoznak nekem – mondta Veronka néni, de egyáltalán nem volt szomorúság a hangjában. Inkább boldog megelégedettség sugárzott belőle, hogy a gyermekei átvették tőle a hagyományt.

Minden úgy van jól, ahogy az én Istenem rendeli”

– mondja Veronka néni, aztán kezdte magyarázni, hogyan készült a töltött tyúk. – Megkopasztottuk, felfújtuk. A bőre alá levegő ment, így elvált a húsától. Utána megnyúztuk a tyúkot, ahol kiszakadt a bőre, ott beöltöttük cérnával. A nyakánál összevarrtuk, oszt mehetett bele a töltelék. Minden gyermekemnek megtanítottam, hogy kell megnyúzni, megtölteni a tyúkot. Azóta is csinálják minden évben.

Nagypéntektől feltámadásig

– Nagypénteken megtelt a templom. Elvégezte a pap a sírba tételi szertartást, akkor a Krisztus-katonák oda álltak a sír elé, onnantól kezdve folyamatosan őrizték. Volt úgy, hogy négy katona állt egyszerre a sírnál. Ilyenkor a templom nyitva volt egész éjszaka, úgy, mint most. Beosztottuk egymás közt, hogy ki mikor tud menni imádkozni. Aki elvállalt egy-egy órát, vagy amennyit tudott, az szigorúan be is tartotta. Nem hagytuk magára az Úrjézus sírját egy percre sem. Egészen a feltámadási szertartásig – magyarázta Veronka néni, majd folytatta.

Fotó: Kedves Zilahi Enikő

– A feltámadási szertartás akkoriban szombaton éjfélben volt. Amikor a gyermekik már nagyobbacskák voltak, ment az egész család. A kicsik, meg a nagyobbak is csak úgy fogták a ruhánk szélét, hogy el ne maradjanak tőlünk. Meg aztán féltek is. Akkor még nem volt világítás az utcán, olyan sötétben bandukoltunk az éjféli misére, hogy sokszor csak az emlékezetünkre hagyatkoztunk, amikor tettük egyik lábunkat a másik elébe. Tele volt a templom néppel, alig fértünk be. Akkoriban nem leplet, hanem egy szobrot hordoztak körül a templomon. Amikor végeztek a szertartással, visszamentünk a templomba, lezárták a sírt – magyarázta Veronka néni a szertartások sorát.

Húsvét vasárnapja

– Másnap mindenki nagyon várta a húsvét vasárnapját. Azon a napon csak a szentelt lehetett az első falat a szánkban. Nem ettek még a gyermekek sem, csak ha hazajöttünk a templomból. Nem volt prédikáció, így egy kicsit rövidebb volt a szertartás, könnyebben kibírták még a kisebbek is. Amikor hazajöttünk a szentelt étellel, legelőször megtörtünk egy főtt tojást. Azt annyi szeletre vágtuk, ahányan voltunk, és megettük. Ez azt jelképezte, hogy összetartozunk. Utána ehettünk a szenteltből. Szigorúan az asztalhoz ültek a gyermekek is, nem szaladgálhatott senki, még a kicsik sem. Nagyon kellett vigyázni, nem eshetett le az asztalról még a morzsa sem a szenteltből. Mindenkinek mindenből enni kellett legalább egy kicsi falatot. Mikor ez megvolt, akkor aztán mindenki azt evett, amit akart. Mielőtt a pászkát megvágtuk, keresztet rajzoltunk rá, utána azt mondtuk: Feltámadt Krisztus! A többiek meg egybe válaszoltak rá: Valóban feltámadt! Ezután még levágtuk az egyik sarkát, azt eltettük, senki nem ette meg. Úgy mondták, hogyha év közben beteg lenne a jószág, ebből kell adni neki – emlékezett Veronka néni, aki idén húsvétban is ott lesz a templomban. Csak úgy, mint minden nap. Az ember önkéntelenül kérdez vissza: „Minden nap?”

Az apró anyóka nem lepődik meg a kérdésen, boldog mosollyal az arcán, nyugodt természetességgel a hangjában mondja: – Én annyira boldog vagyok, amikor ott lehetek a templomban, és a Jóistenemmel tudok beszélgetni. Ahogy felkelek, akkor is hozzá szól az első szavam. Hálát adok minden újabb napért. Azt mondom:

Köszönöm Istenem, hogy elértem a reggelt. Ha érdemlem, őrizz meg a mai napon is!”

És az Úr meghallgatja az ő szavát már 93. éve. És megőrzi nap nap után. – Amíg a Jóisten engedi, maradok. Ha azt mondja, menni kell, akkor megyek. Nincs visszaút – mondja tekintélyt parancsoló természetességgel Veronka néni. Úgy, mint aki mindent, az egész életét Isten kegyelmére bízza. Ezért minden nap elmondja az ő Istenének: – Istenem, mindent elfogadok, amit adtál, csak adj hozzá türelmet, hogy el tudjam viselni a sorsomat.

Idén is szentel

Veronka néni idén is elmegy a templomba. Összekészíti a kis kosárkába a szentelnivalót, elvégzi a reggeli imádságot, karjára veszi a kis kosarat, és indul beszélgetni az ő Istenéhez. Aztán hazamegy és várja a családot: Gyermekeit, tíz unokáját, tizennégy dédunokáját. A család pedig örömmel megy a mindig mosolygó édesanyához, nagymamához, dédihez, akinek mindenkihez van egy-két kedves szava, s akinek mosolya mindenkinek elárulja, hogy mennyire boldog a szeretteivel.

– Kedves Zilahi Enikő –