Az életet egyedül éljük, de jó, ha van tanúja

Akt.:
Az életet egyedül éljük, de jó, ha van tanúja
© Fotó: Molnár Péter
Debrecen – A szereplők a saját „családregényük” egy-egy fejezetéről meséltek.

A múltnak annyi alakja van, ahányszor csak felidézik. Mindannyiszor kicsit más, de mindannyiszor színigaz lehet, ha az ember elég bátor a szembenézés után az őszinte kimondáshoz. A Závada Pál regényéből készült színmű két főszereplőjével Sárközi-Nagy Ilonával (Jadviga) és Kiss Gergely Mátéval (Ondris) a Csokonai Színház új drámájának premierje előtt egy nappal beszélgettem az önvédelmi titkolózásról, a kőnehéz – óvó szándékú – szülői mintákról, tanító terhekről, valamint a pillanat elszalaszthatóságáról.

Az ember legalább vegye ,,kézbe” a gondot, hogy megérezze a súlyát, hozza fölfelé magában a bajt, és szembesítse ezzel a másikat
Kiss Gergely Máté

Találkoztak Závada Pállal, amióta ezen a drámán dolgoznak?

Sárközi-Nagy Ilona: Nemrég ugyanazt az előadást néztük a Katonában, és elgondolkodtam rajta, hogy odamegyek hozzá Jadvigaként bemutatkozni, de végül nem tettem; nem szeretem az ilyen helyzeteket.

Kiss Gergely Máté: Nem.

Játék közben gondolnak-e a családregény írójára, a motivációira, vagy arra, hogy tetszene-e neki, amit csinálnak a szellemi termékével?

Sárközi-Nagy Ilona: Inkább arra, hogy a megíráskor mi járt a fejében. Reméljük, el tud jönni megnézni, és jó véleménnyel lesz, de nincs bennünk megfelelési kényszer arra vonatkozólag, hogy az előadás tetsszen neki. Mi abból indulunk ki, amit olvasunk, és ez már egy kész „termék”, amit ő elengedett, átadott az örökkévalóságnak. Nem neki kell megfelelnünk, hanem az anyagnak, amit megírt.

Kiss Gergely Máté: Az érdekelne inkább, hogy ő miből rakta össze a regényt. Mennyi a fikció és mennyi a valós családi történet, amit keresztülszűrhetett magán. Tudni szeretném, mitől működik, mitől ilyen jó ez a mű. Ha találkoznánk, ezt megkérdezném, és biztosan hatással lenne a játékomra. Ezt akkor tudom elképzelni, ha erre a színházi munkára két- vagy háromszor ennyi idő lenne.

Závada Pál szociológus, társadalmat érintő jelenségekkel foglalkozik. A rendező Mezei Kinga feltette a kérdést egy interjúban, vajon, hányan élhetünk őszintébb, nyíltabb „viszonyban” a naplónkkal, mint a hozzánk legközelebb állókkal? Önök szerint mennyire általános probléma ez?

Sárközi-Nagy Ilona: Elég általános. Az emberek nagyon zárkózottak, senkivel vagy csak kevesekkel osztják meg a belső világukban zajlókat. Sok kapcsolatban, házasságban probléma, hogy nincs intim szellemi diskurzus, hanem egymástól elszeparálva telnek a mindennapok. Persze egyedül éljük le az életünket a Földön, de jó, ha van tanúja, akivel megoszthatjuk a gondolatainkat. Sajnos nem vagyunk ehhez elég bátrak, félünk a kiszolgáltatottságtól, ezért fukarkodunk az érzéseinkkel.

Kiss Gergely Máté: Az egész világra jellemző az időhiány, ami ezt a próbafolyamatot is terhelte. Azért is nem szolgáltathatjuk ki a bennünk lévőket, mert tartunk tőle, hogy a szembesülés megkötné a napi rutinunkat, erre pedig nincs lehetőség a felpörgetettségben. Irigylésre méltó egyes népek, például az olaszok vagy a cigányok közlésmódja, ahogyan kiteszik egymás elé az érzelmeiket.

A történet századelőn játszódik; váljanak a szerepbeli önmaguk gyermekévé, Misóvá, és idézzék fel mennyire viselkedtek őszintén a szüleik, nagyszüleik az emberi kapcsolataikban, házasságukban.

Kiss Gergely Máté: Nagyon nem voltak őszinték. Nálunk használatos volt a „nicht vor dem Kind”, azaz „ne a gyerek előtt” kifejezés, ennek ellenére állandóan buktak ki a csontvázak a szekrényből: félszavakból, tekintetekből elcsípett veszekedésekből észleltük, ha baj volt. A nagyszüleim a két világháború között voltak fiatalok, abban a korszakban önvédelemből is titkolóztak, természetes volt a visszafojtás, a ki nem mondás. Ugyanakkor érezhető, hogy nagyon sűrű, gazdag, ízes életük volt, amilyen ma már nincs.

Sárközi-Nagy Ilona: Rengeteg feszültség, fojtott frusztráció volt az én szüleimnél is. Az összes energiájuk arra ment rá, hogy igyekeztek biztos a stabil egzisztenciális, anyagi hátteret megteremteni. Ebből fakadóan számos konfliktus adódott, amit próbáltak leplezni, de a gyerek nem hülye, látja, érzékeli azokat. Ha nekem van valami problémám a gyerekem nyelvén megpróbálom megbeszélni vele, hogy értse. Ha erről nincs kommunikáció, akkor benne marad, dolgozik benne. A nagyszüleim kora egészen más világ volt. Az édesanyám például magázta az apukáját. Emiatt eleve volt egyfajta távolságtartás közöttük, nem is tudom elképzelni róluk, hogy mondjuk összeölelkeztek volna. Volt egy egyezség, hogy a nagyapám tartja el a családot, a gyerekekkel pedig nagymamám foglalkozik, emiatt is lehetett, hogy édesanyám és az anyukája között szoros, erős érzelmi kötődés élt, míg a nagyapámmal szemben egy visszafogott, tiszteletteljes magatartás volt a jellemző. Nyilván, ahogyan ő, én is nagyon szerettem a nagyapámat, de alig mertem hozzászólni. A fiam a nagyszüleivel közvetlenebb, nyitottabb viszonyban van, mint ahogy a szüleivel is, remélem, hogy ez ad neki egy olyan érzelmi biztonságot, amiből táplálkozhat felnőtt korában.

Kattintásra galéria nyílik! Kattintásra galéria nyílik! ©

Megállították az öröklődés sodrának bizonyos részeit és tanulva a saját gyerekkori nehézségeikből, tudatosan mást adnak tovább gyerekeiknek.

Kiss Gergely Máté: Ha valaki, én nem vagyok tudatos a gyermeknevelésben, de a szőnyeg alá seprés elleni küzdelem zsigeri bennem. Kissé a szüleim is továbbvitték az elhallgatás módszerét, én irtózva ettől igyekszem a gyerekeimnek mást átadni. Hozzá kell szokniuk, hogy vannak problémák; hogy nap, mint nap felmerül valami, amiben eltérőek a nézeteink, de megbeszélve nem engedjük, hogy a bolha elefánttá nőjön bennünk. Ma már sokszor anyámnak sem hagyom, hogy kibeszé­letlenül maradjon egy-egy elgondolása. Az ilyen húzósabb időszakok, mint ez a próbafolyamat, megnyomnak kicsit mindannyiunkat. Valahol ez jó, mert az agyonterhelt, szélsőséges helyzetekben jobban látom a gyengeségeimet. Többször kaptam magam azon, hogy nem jól reagáltam. Óhatatlanul továbbgördül a gondolat: hogyan bánok másokkal, a családommal, a gyerekeimmel. Johnny Deppnek van egy mondása, ami gyakorta eszembe jut. Őt korán elhagyta az apja, egyetlen tanáccsal látta el: „ha szembejön veled valaki, aki bántani akar, nézz körül, vedd fel az első követ, amit találsz, és vágd neki”. Nagyon vallásosan neveltek, ma is így élek. Ez a történet tökéletes ellentéte annak a keresztény filozófiának, amire én is nevelem a gyerekeimet, de ennek a tanácsnak a szimbolikája másként csapódik le az értelmezésemben. Az ember legalább vegye „kézbe” a gondot, hogy megérezze a súlyát, hozza fölfelé magában a bajt, és szembesítse ezzel a másikat. Nem lehet egy életen át eltűrni a bántást, elfojtani az érzéseket. Feloldásra váró ellentmondás ez az életemben.

Sárközi-Nagy Ilona: Óhatatlanul meghallom édesanyám hangját belőlem kiszólni, de ma már egészen más világban élünk, más körülmények között, adja magát, hogy másként is.

Kiss Gergely Máté: Bármennyire nyomorúságos volt a nagyszüleink élete, és az anyuék is mennyire igyekeztek, hogy egyről a kettőre jussanak, nem tartom ezeket a tényezőket igazán fontosnak. Ha van egy picike lángnyi szeretet két ember között, akkor az idők során ez a gyermekkori tehertétel még az előnyére is válhat. Én nem az anyámmal nőttem fel. Én voltam az egyetlen, aki már gyerekként nemet mert neki mondani. Apám beteg volt, az anyám pedig úgy döntött, hogy ne legyek jelen, amikor anyagi és egészségügyi nehézség van otthon, ezért nagy­anyámhoz adtak. Öcsém otthon maradt, sokkal szelídebb ember lett. Sokáig a gondom volt, hogy nem tudok megbirkózni a dolgaimmal, mert nem küzdöttem meg igazán anyámmal soha. Nehéz volt az ő természetét nélkülözni. Húsz évem „ment rá” a magamból kidolgozásra, a szembesülésre, de ma úgy látom, nem származik hátrányom ebből. Nem volt véletlen, sokat tanultam, már hálás vagyok ezért. Sok múlik azon, hogy az ember kikkel találkozik útközben. Mi másból merítkeznénk egy ilyen darabban, ha nem lennének olyan terhek az életünkben, amikkel szembe kellett néznünk. Dolgozni viszont csak azzal tudunk, amiket már megemésztettünk, amik már nem nyomnak.

Emlékeznek olyan szituációra az életükben, amelyre ma úgy gondolnak, hogy „meg kellett volna tenni, ki kellett volna mondani”?

Sárközi-Nagy Ilona: Hajlamos vagyok sokáig rágódni valamin, de kezdem megtanulni annak elfogadását, hogy akkor épp azt nem tettem meg, és így megyek tovább; nem véletlen, hogy adott helyzetben nem úgy, és nem azt mondtam vagy tettem. Nem kell megbánnunk a döntéseinket vagy a nem döntéseinket, mert ezek nevelnek.

Kiss Gergely Máté: Az a típus vagyok, aki még a hülyeségét is meg tudja magyarázni. Egyébként kutyául tudok lenni a bűntudattól. Amíg feloldódik bennem, addig mindenki szenved körülöttem…

Sárközi-Nagy Ilona: Tulajdonképpen te vagy Jadviga.

Kiss Gergely Máté: Olykor. Azt veszem a legrosszabb néven magamtól, ha álarc mögé bújok. Borzasztó dolog, ha az ember „leviselkedi” magát, állandóan visszahúzódik a saját teknőspáncéljába. Nehezen bocsájtom meg magamnak, ha nem vagyok őszinte adott szituációban.

Mi a mostani szerepük legnagyobb szakmai és lelki tanulsága?

Kiss Gergely Máté: A színésznők mindig tehetségesebbek, mint a színészek. Másként működnek. Erre mindig rácsodálkozok, ülök, hallgatom őket és megyek össze.

Sárközi-Nagy Ilona: A színésznő pedig ül, hallgat téged, és megy össze… Ilyenkor még nincs erre rálátásunk, annyira benne vagyunk a színműben. Egyelőre teljes káosz van a fejünkben. Majd később visszatekintve tudom megfogalmazni mit tanultam, miért kellett ezt átélnem.

Kiss Gergely Máté: A próbafolyamat legnehezebb pillanataiban felerősödik az érzés, hogy nekem kell itt állnom. A számomra nagy melót, most csak én végezhetem el, nem lehet elbújni. Arra az alapvető elszánásra világít rá, amely minden egyes darabnál kérdésként vetődik fel: Valóban ezt akarod csinálni? Alkalmas vagy rá? Képes vagy rá? Jó esetben az elvégzett „feladat”, a bemutató után megválaszolásra találnak a kételyek.

Sárközi-Nagy Ilona: Tele van ez a szakma önbizalom-hiányos, exhibicionista emberekkel.

Miért ajánlanák ezt a darabot a nézőknek?

Sárközi-Nagy Ilona és Kiss Gergely Máté (pillanatra pontosan egyszerre): Mert jó lesz benne Gergő / Ilona!

– Megyesi-Horváth Borbála –



Szépen belehalni sem tudunk egy szerelembe

Debrecen – A szavakba csomagolt érzelemhez nem a megfelelő időben társulnak a könnyek, a mosolyok. Interjú Mezei Kinga színész-rendezővel.








hirdetés