Az alázat a század legkorszerűbb erénye

Kelemen Erzsébet a József Attila-díjjal
Kelemen Erzsébet a József Attila-díjjal - © Fotó: magánarchívum
Debrecen – Az önmegvalósításunk akkor helyes, ha tetteinkkel lehetővé tesszük mások kiteljesedését – mutat rá a költő. Interjú Kelemen Erzsébettel, akit nemzeti ünnepünkön József Attila-díjjal tüntettek ki.

Egy olyan elismerés, mint a József Attila-díj alázatot és felelősséget követel a kitüntetettől – ahogy arra nemrég egy interjúban is utalt. Ám az lehet az érzésünk, hogy a mai világunk nem igazán az alázatról szól. Az internetes közösségi felületeken szakad ránk a nagybetűs Én, tobzódik saját fényében a magamutogatás, az önsimogatás. Hogyan éli meg (avagy túl) mindezt az alázattal és felelősségteljesen élő-alkotó ember?

Úgy tűnik, hogy az alázat és az önmegvalósítás egymással ellentétes fogalom. Pedig nem az. A kettő szorosan összetartozik. A XXI. század legkorszerűbb erényének azért is tartom az alázatot, mert – ahogy a kérdésében utalt rá – valóban ez hiányzik leginkább a világunkból. Abraham Maslow szükséglethierarchiájának csúcsán az önmegvalósítás áll, ami napjainkban roppant divatos és sajnos sokszor félreértett, rosszul használt szó. A reklámvilág is ilyeneket vagy ehhez hasonlókat hangoztat: Használd a legkorszerűbb szépségápolási termékeket! Öltözködj a legújabb divat szerint! Válaszd álmaid autóját! Megéri, mert megvalósíthatod önmagad! Ez viszont egyáltalán nem így van! Ez az „életelv” a Maslow-piramis legalsó szintje, a csupán életben maradásra törekvés, az anyagi test ruhával, táplálékkal stb. való maradéktalan kiszolgálása. S ebben a léthelyzetben, azaz a Maslow-piramis legalsó szintjén nem beszélhetünk önazonosságról sem, hiszen hiányzik az arra való törekvés, hogy az adott alany önmagát és embertársait ne eszköznek, hanem célnak tekintse. S mivel az önazonosság feladat, az önmegvalósítás feladata, így – bár ezt kívánja elérni – mégsem tudja megvalósítani önmagát az individuum. Az önmegvalósításunk tehát akkor helyes, ha annak minden konkrét formája erkölcsi keretben nyer megfogalmazást, ha az erkölcsi teljességre törekvés határozza meg tetteinket, s ha mások önmegvalósítását nem gátoljuk, hanem épp ellenkezőleg: tetteinkkel lehetővé tesszük a másik kiteljesedését. Az önmegvalósítás egész életre szóló feladat: mindig van mit csiszolnunk, formálnunk a személyiségünkön és a ránkbízottakon. Sz. Lukács János ezért is egészítette ki a Maslow-piramis legfelső szintjét azzal, hogy az igazi önmegvalósítás nem más, mint másoknak, másokért élni. Ehhez pedig alázat kell. Az alázat fontosságát az alkotói tevékenységnél különösen fontosnak tartom: nemcsak így valósíthatjuk meg önmagunkat, de ennek az erénynek a birtokában léphetünk be a Szép birodalmába, mint Mózes az égő csipkebokrot, csak így közelíthetjük meg a művészetet.

Ha a történelem felől nézzük: túl vagyunk megannyi viharon; Petőfi képeit kölcsönvéve, itt ülünk ma a bőség kosaránál, a jognak asztalánál, a szellem napvilágán. (Vagy nem?) Mi dolga van a XXI. század költőinek? És köztük Kelemen Erzsébetnek?

Roppant fontosnak tartom az értékek átadását, a nemzeti sors bemutatását, hiszen a jövő nemzedékének az identitástudatát csak így erősíthetjük. Ha meg akarunk továbbra is maradni a történelmi viharokban, ha azt akarjuk, hogy éljen ez a nép, ragyogjon ez a nemzet, akkor erősítenünk kell a magyarságtudatot. Nyelvében él a nemzet. S mondhatnánk, hogy történelmi ismereteiben. A tudatosságban. A történelmi korok ugyanis üzennek a jelennek és a jövőnek is. Csak oda kell figyelnünk a nagyjainkra: Szent Istvánra, a Hunyadiakra, Széchenyire, Batthyányra, Aradra, az 1956-os mártírokra. S ebben az értékektől megfosztott, utilitarista szemléletű társadalomban a keresztény erkölcsi értékrend fontosságát vallom.

Az ember tehát nem öncélúan ír. Reménykedik, hogy az írásaival alakítja, formálja a környezetét, ami által valamiképp a nemzet erkölcse is jobbá válik.

Költészetében a társművészetek szerepének fontosságát szinte nem is kell bemutatni, képverseire sokan felkapták a fejüket. Miképpen támadt életében ez az inspiráció? Gondolhatnánk, részben a képzettsége is hozza magával, hiszen magyar–ének-zene szakon végzett először, s a zene művelése eleve a kompozícióalkotás vonzalmát feltételezi…

Az az alkotói attitűd, amely a művészeti ágakat egy mű mondanivalójának szolgálatába állítja, megfigyelhető több vizuális költeményemben. Például a Napkelet című művemre is ez jellemző, ami nem más, mint egy Dohnányi Ernő-, Klebelsberg Kunó- és Tormay Cécile-hommages. Ebben a vizuális költeményben a zene, az irodalom és a magyar történelmi múlt kapcsolódik egybe. A zongorabillentyűk sora Dohnányi, Klebelsberg és Tormay műcímeiből épül fel, a zongora rajzát felépítő költői szöveg pedig az én szólamom. Ha nem is minden művészeti ág, de a zene és a költészet számtalan képversemben találkozik. A kottaképbe tördelt verssorok is a zenével szintézist alkotó műveimhez tartoznak. Ez az új forma és poétikai szerkezet és nyelvezet a szó és a kép egységéből és egyben aporetikus feszültségéből táplálkozik. Az ének-zenei végzettségem, a zene iránti vonzalmam, szeretetem tehát a háttérben valóban jelen van. A zeneiség egyébként lényeges építőeleme a lineáris verseimnek is: a zene tematikusan is beépül a költeményeimbe. Viszont az Életszületés és a Minden élet szent című vizuális költeményeim például a Pilisi Alkotó Képtár Egyesület díjnyertes művei lettek, tehát képzőművészeti értékeket is hordoznak. S hogyan támadt ez az inspiráció? Lineáris műveket, hagyományos szövegverset alkotó szerzők is sokszor késztetést éreznek arra, hogy képi formába tördeljék a verssoraikat. Nálam is így történt, történhetett: az első képversem egy kereszt alakzatba tördelt verssor volt: akár egy lemeztelenített ág vérrel verejtékezik a világ – így hangzik a Golgota című képversem szövege.

Egyébként a vizuális költemények általában hosszú logikai sor eredményeképpen jönnek létre. Rendkívül elvontak, s a látványon túli jelentésük szinte csak a beavatottaknak szól. S egy képvers megszületése roppant pezsdítő, felüdítő és gyönyörködtető folyamat. Szívesen élek ezzel a művészi kifejezésmóddal.

Fotó: magánarchívum

Aztán Papp Tiborral is „megtalálták egymást”: doktori disszertációját a magyar avantgárd, konstruktivista, kísérleti költészet egyik legnagyobb (nem túl rég eltávozott) képviselőjéről írta…

A vizuális költeményeim kiállítássá szervezésekor döbbentem rá először arra, hogy ez az ókortól napjainkig virágzó műfaj mennyire missziós területe lett az irodalmunknak. A tárlatot szervező-fogadó irodalomkedvelőknek, magyartanároknak esetleg Apollinaire neve még eszükbe jutott, de a múlt örökségét és napjaink irodalmi törekvéseit már kevésbé ismerték. Ez viszont az egyetemi és főiskolai oktatásunk óriási hiányosságát jelzi: nem adunk lehetőséget a hallgatóknak az experimentális költészeti kategóriák megismerésére. A vizuális költészettel való aktív kapcsolatom mellett tehát e műfaj missziós volta is motivált a doktori disszertációm témaválasztásában, valamint annak az életműnek a bemutatása, amelyből a kortárs magyar avantgárd innovatív sokszínűségét rekonstruálhatjuk. Papp Tibor az avantgárd útjelző tábláival, útmutatásaival és nem utolsósorban az állandóan születő műveivel mindig gazdagított bennünket. Az életében is többször elmondtam, leírtam: alkotásai a magyar líra egyik legjelentősebb költői életművét, a korabeli magyar poézis csúcsát jelentik.

Jó ideje már a számítógép (pontosabban a programozó megalkotta algoritmus) is ír verset; mi lehet az oka annak, hogy ez talán még kevéssé van jelen a köztudatban?

Nagyon örülök a pontosított kérdésfelvetésének: a számítógépes szöveggenerálásnál ugyanis gyakran felvetődik az a kérdés, hogy ki a szerző. A költő vagy a gép? Vagy talán mindkettő: a költő és a gép? Valóban úgy tűnik, hogy a számítógépbe táplált szavakból és szintagmákból maga a gép generálja immár a szerzőtől önállóan a klasszikus formájú verseket, vagy a hangverseket és vizuális költeményeket. Viszont nem a számítógép írja a verset, hanem az a programozó, a mi esetünkben a költő, aki az algoritmust létrehozta. Az első magyar automatikus versgenerátornak, a Disztichon Alfának a megalkotója Papp Tibor. Ezzel a művével tizenhatbillió hexameter-pentameter együttest generál a költő. A disztichonok preformáltságát is ő határozza meg esztétikailag. Ezt az „esztétikai programot” a szavak egymáshoz rendelésének aprólékos, gondos megszerkesztésével igyekszik biztosítani. A részleteket úgy állítja össze, hogy költői többlettel rendelkezzenek. Papp Tibor kedvelte például a szófonatokat, ezért gyakran alkalmazta ezt az alkotói módszert. A költői világára jellemző nyelvi egységek összekapcsolását, a lehetséges szókapcsolatokat, a 16 billió disztichont biztosító szókészlet fő „vázát” pedig a számítógépes program analógiájára „lejátszotta” magában a megszerkesztéskor. A szerzői távollétben tehát ott van a jelenlét: a Disztichon Alfa több mint százötven oldalas programja, vagy a Hinta-palinta című mű lingo modellezési nyelve és forgatókönyve, amelyben a költő a generált verseken, szövegeken kívül már vizuális költeményeket és hangverseket is létrehozott a programmal, többéves konstruktív alkotómunka eredménye, amelyben a vers-, kép- és hangsorok véget nem érő folyamatát pontosan meg kellett tervezni. A költő tehát a programmal „manipulálta” a médiumot: a számítógép látszólagos önállóságába beleavatkozva szerzői jelenléttel töltötte meg a dinamikus költeményt. Papp Tibor a számítógépes művészetben nemzetközileg is előkelő helyre került: Alexandre Gherban az új költészet úttörőjének nevezi, akinek dinamikus költeményeit elismeri minden számítógépes irodalmat taglaló írás. Számos külföldi egyetemen tanítják, elemzik Papp Tibor avantgárd műveit. A számítógépes költészet hazai megjelenése tehát az avantgárdhoz köthető. S ez is hozzájárult a mellőzöttséghez. Szomorú történelmi „örökség” ez: az 1945 után életbe lépő új kultúrpolitika „közössége” a szocialista realizmus jelszavával felülbírálta és revízió alá vette az irodalmi hagyományt, visszaszorította a háború után fellépő Nyugat negyedik nemzedékének, az Újholdnak a költészetét, az alkotók a stílusdemokratizmus jegyében írhattak, az 1960-as évek elejétől-közepétől újra megerősödő avantgárdot pedig nemkívánatos irodalmi jelenségnek minősítette. A tiltás, a mellőzöttség mellett a produktív olvasói befogadás hiánya vagy felszínessége is hozzájárult ahhoz, hogy még manapság is sokan szerény termést hozónak vélik az avantgárdot.

Sajnos az irodalom- és művészettudomány képviselői sem nyitnak igazán a lineáris szövegversen kívüli alkotások felé, miközben az európai irodalomkritikai gondolkozás már a fogalmi apparátusába illesztette a lineáris költészettől eltérő verstípusokat. Pedig a számítógépes nyelvteremtés technicitása és materialitása – ahogy erre egy alkalommal Bertha Zoltán professzor úr is nagyon helyesen és elismerően utalt – szorosan érintkezik a nyelv spiritualitásával, valamint az alkotás és befogadás új dimenzióit is jelenti.

Azonban vannak biztató eredmények is. Az új médiumnak az irodalomban betöltött szerepéről, a számítógépes költészetről szóló publikációim és előadásaim pozitív hatása is érzékelhető: a számítógépes versgenerálás művészi mivoltának megkérdőjelezését valló befogadói attitűdök felszámolását, a korábbi álláspontok felülbírálását indította el.

Pedagógusi pályáját is szenvedélyesen éli. tapasztalatai szerint hogyan lehet például felismerni egy diákban az igazi költői tehetséget?

Az írás talentuma, a tehetség, a rátermettség az alkotói spontaneitásban is megnyilvánul. Az iskolámban vers- és prózaíró köröket működtetek: folyamatosan foglalkozom az alkotó diákokkal, s lehetőséget biztosítok számukra arra is, hogy különböző fórumokon megszólaltathassák, megmutathassák a műveiket. A humán tagozatos óráimon a vizuális költészeti műfajokkal is megismertetem a tanítványaimat, és alkotómunkára ösztönzöm őket. A vizuális költeményekkel, s egyáltalán a versírással korábban nem foglalkozó tanulók gyönyörű alkotásokat hoznak létre. A vizuális költészeti munkáikból pedig tárlatot nyitunk. Éppen most, a magyar költészet napján nyílt meg a tanulók munkáiból egy minikiállítás a Szent József Gimnáziumban.

Szeretetteljes, pozitív kisugárzás övezi. Ez alapvonás? Vagy szerzett, tanult erény? Honnan fakad ez az energia?

Mindig is ilyen alkat voltam. Családi örökség, vonás: nálunk mindenki mosolygós. S ez is, mint minden más, a Jóisten ajándéka.

Fotó: magánarchívum

Mit kap a családtól napjainkban egy költő? Különösen, ha nő.

A család nagyon fontos. Ez segíti az embert a lelki egyensúly megtalálásában, megőrzésében. Ennél jobb együttélési formát nem lehet kitalálni. Hiszen a család olyan légkört tud teremteni, amelyben minden családtag természetes erőforrást találhat: biztonságot, védelmet, érzelmi feltöltődést. Itt kipihenheti magát az ember, nyugodtan szórakozhat, s ha baj éri, akkor testileg-lelkileg meggyógyulhat. Egy nő számára pedig az anyaság, a gyermek meghatározó. Hihetetlen élmény- és energiaforrást jelent. Nekem is több művemet vagy műrészleteimet a gyermekeim ihlették. Sőt, szereplőivé is válnak a prózai alkotásaimnak. A Tiván című ifjúsági regényemben Levente alakját az akkor tízéves Tamás fiamról mintáztam, de a legutóbbi regényemben, az Itt ragadt lélekben a csellóművészben Angelika lányomra ismerhet az olvasó, a történész alakjában pedig ugyancsak Tamás fiam szerepel.

– Fábián György –


Egy életpálya kiragadott mozzanatai

Kelemen Erzsébet író, költő, irodalomtörténész, minősített kutatótanár

  • végzettségei: magyar–ének-zene szakos tanár, zeneoktató, hittanár, bölcsészdoktor; szaktanácsadó, minősített kutatótanár
  • doktori értekezését Papp Tibor vizuális költészetéről írta
  • több mint 18 kötete jelent meg
  • a publikációi száma több mint 200
  • vizuális költeményeiből csaknem félszáz helyszínen volt kiállítása
  • Tiván című ifjúsági regénye négy kiadást ért meg, többször volt érettségi tétel
  • legutóbbi regénye egy pszicho-thriller, Itt ragadt lélek címmel
  • Teleki Pálról kétfelvonásos drámát írt, Batthyánynak pedig a naplóját alkotta meg
  • Jelenleg a debreceni Szent József Általános Iskola, Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium tanára
  • Családja: férje Zolcsák Miklós görögkatolikus lelkész, ikonfestő; gyermekei: Angelika gordonkaművész és Tamás történész, kormányfőtanácsos.

Getszemáni magány

Hűvös
és merev
a föld-
kéregbe
feszült
elem
a félelem
egyre nő
a vér
csöppen
kopog
a rettenet:
miért
hagytak
magamra
Atyám
azok
akik
szeretnek
engemet?

(Kelemen Erzsébet: Viaszpecsét. Ráció Kiadó, 2008, 34.)