Az 1567. évi debreceni zsinat

Akt.:
A reformáció hatásai hazánkban a mohácsi csata utáni válságos évtizedekben érvényesültek erőteljesebben. Az elmélyülő katonai, politikai és társadalmi krízis hatásai az 1550-es, 60-as években fogékonnyá tette a magyarságot a minél következetesebb egyházi és kegyességi megújulásra törekvő svájci reformátori törekvések iránt. Baráth Béla Levente írása.

E korszak egyházi életének további jellemzője volt, hogy a kiélezett viták során létrejött hitvallási közösségek igyekeztek egymástól szervezetileg elkülönülni és felléptek közjogi elismertetésük érdekében. Ennek a folyamatnak a részeként, a magyar református egyház létrejöttét kísérő zsinatok, törvényhozó egyházi gyűlések közül meghatározó volt az 1567. február 24–26-án Debrecenben tartott alkalom. A három részre szakadt középkori Magyar Királyság belső határainak metszéspontjánál fekvő Debrecen, egyházi szempontból is az országrészek fontos összekötő kapcsának számított. A város egyházi életének sajátos karaktere az 1550-es évek elején kezdett el formálódni és olyan lelkipásztorok tevékenységéhez kötődik, amilyen Kálmáncsehi Sánta Márton és Melius Juhász Péter voltak. A város reformátorai mellett ebben szerepe volt az itteni, lelkészképzést is folytató iskolának, illetve a Huszár Gálnak köszönhetően létrejött debreceni nyomdászatnak. A zsinatot összehívó Melius Juhász Péter 1558-tól volt debreceni lelkipásztor és 1562-ben választották meg püspökké. Egyházkormányzóként szorosan együttműködött a Tisza jobb partján és Erdélyben élő hittestvérekkel, befolyásos patrónusokat nyert meg a református egyház számára, támadóival heves hitvitákat folytatott. Tevékenységét széleskörű és kiterjedt irodalmi munkássággal támasztotta alá. A nyomdába került művei között egyaránt találunk prédikációsköteteket, imakönyvet, énekeskönyvet, ágendát, kátét, magyarra fordított bibliai könyveket, hitvallásokat. 1564-ben az erdélyi országgyűlés elismerte a svájci reformátori irány jogát a szervezeti önállósulásra, Erdélyben ugyanekkor már terjedni kezdett a szentháromság-tagadó irányzat is. A János Zsigmond fejedelem teológia iránt érdeklődő udvari orvosa, Giorgio Biandrata és Dávid Ferenc kolozsvári lelkész által irányított mozgalom idővel az uralkodó támogatását is elnyerte. Melius és munkatársai velük szemben éles hangú hitvitasorozatban védelmezték a szentháromságtant. E konfliktussorozat egyik kritikus pontján, a református egyház álláspontjának rögzítése, pontosítása tette indokolttá az 1567. év eleji zsinat összehívását. Az itt megjelent 17 tiszántúli és tiszáninneni egyházmegyei küldöttség tagjai ünnepélyesen elfogadták az egy évvel azelőtt nyilvánosságra hozott II. Helvét Hitvallást, illetve az antitrinitarizmus tanításait elutasító latin és magyar nyelvű hitvallásokról és egy egyházi rendtartás megalkotásáról is döntöttek. Ezek közül történeti távlatban a II. Helvét Hitvallás elfogadását tarthatjuk a legfontosabb állásfoglalásnak. Ez a keresztyén hitrendszer egészét átfogó mű túlmutat aktuális részproblémák tisztázásán. A vele való azonosulás olyan alapvetés volt, mely a magyar reformátusság számára nemzetközileg is jól beazonosítható, elfogadott, stabil hitvallási alapot biztosított. Nem véletlen, hogy évszázadokon át ez a hitvallás biztosította az egyház közjogi elismerésének az alapját, címe még az egyház hivatalos elnevezésében is megjelent.

Szerzőnk a Debreceni Református Hittudományi Egyetem egyháztörténésze.








hirdetés