Aranyok Aranya…

Debrecen – Igaz barátját és életének segítő-kísérőjét nevezte így Petőfi Sándor. Arany János miután azt adta, amire a nemzedékének szüksége volt – a magyar nép hősét; azaz, a mintaszerű magyart –, országos hírnevű és jelentőségű költővé vált.

A szabadságharc alatt népköltői szerepe abban csúcsosodik ki, hogy a szent háborúra buzdít Petőfivel karöltve, akinek elvesztését élete utolsó percéig gyászolta. Históriai realizmus jellemzi művészetének százarcú vonását: minden jelenetét látni lehet; alakjai megfoghatóvá válnak. Őt is a kor befolyásolta, de józan-okosan és megfontoltan élt. Kötelességtudó volt: maga ad magának feladatokat, tűz maga elé célokat.

Tudatos alkotó lévén, mérhetetlen gonddal; aggódó-felelősséggel alkot. Arany, a ki nem mondott dolgok, a gátlások és a lelki tusák költője. Idős korára azonban még inkább melankolikussá, zárkózottá vált: a világtól elvonulva érezte jól magát. Kétségek közt gyötrődik: jó az, amit ír; kell-e valakinek?! Igyekszik azonban megbékélni, miután így tekint vissza: „Hogy a föld körén bolyongtam,/ Egy barázdát én is vontam”. Egy ellentétes vérmérsékletű fiatalember váratlan felbukkanása Arany életében: nagy hullámokat keltett, s ez mindkettőjük életerejét, életvitelét lényegesen befolyásolta, megváltoztatta. Két egyéniség talált egymásra és kapaszkodott össze a magyar történelem ugyancsak megpróbáltatásoknak kitett időszakában. Nem csalódtak egymásban a személyes megismerkedés (1847. február) után sem. Arany: „Beh szeretnénk, ha a mi fiúnk volnál!” Petőfi, olyannyira megszerette Aranyékat és Aranyéknál, hogy magának is hasonló házaséletet szeretett volna. Arany János – vérmérsékletének, beállítottságának megfelelően – nem vett részt a lőporfüstös, patkódobogásos csataterek dermesztő veszedelmeiben – ellenben, az úgynevezett háttérmunkában kivette a részét. [Többek között, ő adta el Petőfi csatalovát is, hogy az árán a szabadságharcos költő biztosíthassa feladatvállalásait. (Azt már én jegyzem meg szomorúan, hogy ezért nem volt mivel elmenekülnie a fehéregyházai csatatérről!)]

Arany akarata ellenére vált a szabadságharc részesévé, ugyanis, a ragaszkodóan hűséges barát beavatta őt a fontosabb eseményekbe. Ezáltal szinte teljes mértékben elénk tárul a dicsőséges tavaszi hadjárat minden fontos mozzanata is. Sándor 1848. október 23-án beszámol arról, hogy a 28. zászlóaljnál van; november 15-én, hogy Becskerekre megy. 1849. január 7-én Buda várán újra német zászló… Kihez is fordulhat most máshoz, mint legjobb barátjához: „A haza elveszett ugyan, de te legalább megmaradtál… Feleségemet mihelyt egy kicsit felépül gyermekével együtt hozzád szállítom. Jobb idők bekövetkeztéig bízván őket a ti gondjaitokra.” Ezután: február 15-e – Négy nap dörgött az ágyú… „s csak az tudja mi a csata, aki Bem oldalán van, mint én voltam öt véres ütközetben.” 1849. május 17: Budát ostromolják a mieink. 1849. július 11-én az Aranyhoz írt utolsó levélben elkeseredetten panaszkodik: „… hegedűszóban adta tudomására a kormány a főváros népének, hogy esze ágában sincs Pest környékén harczolni, még kevésbé, otthagyni becses fogát…” Petőfi Sándor élet-halál harcát végigkísérve; illetve látva azt, hogy a nem magyar király a bécsi udvarral együtt a megsemmisítésünkre törekszik (akár, több mint 200 ezres cári sereg „szerződtetésével” is!) Arany keserűen állapítja meg, hogy az egész magyar történelemnek – így a szabadságharcnak is – végzete volt, többek között, a vezető főemberek önző versengése; gőgös felelőtlensége. „Az erőt ásta a benső féreg: Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek!” Arany életútját mindvégig népe iránti elkötelezettség és határtalan magyarságszeretet jellemezte. Vágya:„Ne haljak meg, mint egy koldus,/ Aki semmit sem hagyott”: beteljesedett.

Hutzler Vilmos, Debrecen








hirdetés