Ancsa és az ő brácsája

Ancsa és az ő brácsája
Ancsának az életet jelenti a zene. Ez volt, ami eddigi útján elkísérte, ez, amibe belekapaszkodhatott. Ez jelenti élete célját is. Nagy szavaknak tűnnek? Csak azok számára, akik nem ismerik őt.


Ancsa tanára

Miklós-Dienes András zenetanár, brácsaművész:

Ancsa nem mindennapi, nehézsorsú lány. De én csak arra vagyok kíváncsi, mi lesz belőle. Széplelkű ember, kivételesen értelmes, szakmailag kimondottan tehetséges. De ahhoz, hogy kibontakozhasson, erős szüksége van támaszra: a zenére és az emberi szeretetre.

A brácsa, amelyen most kezdett játszani, egy szászrégeni mester műhelyéből való, kiváló, egy életre szóló hangszer. Bárhol a világban fel lehet lépni vele. Értéke az évek folyamán egyre nő: minél többet játszanak rajta, annál jobban szól.

Igazság szerint ő is ismerkedik még magával. Életében most először került olyan helyzetbe, hogy megpróbálja elhinni: lehet őt szeretni, s talán szeretik is őt.

Arról, hogy kik a szüleim, semmit sem tudok. De fogalmam azért van arról, milyen emberek lehetnek, akik négy gyermeküket az államra bízzák. Engem, a legkisebbet, meg sem nézett az anyám. Az édes testvéreimet sem ismerem, azt sem tudom, milyen idősek lehetnek. 

Hiányok… 

Ancsának ,,kimaradt” a kisgyermekkora. Emlékei akkortól vannak, hogy az egri csecsemőotthonból egy gyöngyösi családhoz került. A nevelőszülei két sajátjuk mellé öt intézeti gyermek nevelését vállalták fel.

Végül is hálával tartozom nekik: egyrészt, mert észrevették, hogy vonzódom a zenéhez, és taníttattak, másrészt mert volt alkalmam sok mindent megtanulni: a kemény munkát, azt, hogy képes legyek a dolgokat megbecsülni.

Ancsa kicsiként is zárkózott volt, elvonult, nem beszélt. De a körjátéknak, közös éneklésnek nem tudott ellenállni: a zene megnyitotta a lelkét. Beíratták hát zeneóvodába. Elsős korában pedig már hangszert is választhatott.

Az egyik saját gyerekük, Kati, szintén zenélt, hegedült. Ő volt a példaképem. Így nem sokat totojáztam, mikor megkérdeztek: nekem is hegedű kellett. 

Fordulat

Az általános után Ancsa Miskolcra került, a zeneművészeti szakközépiskolába, s kollégiumba. – A jó isten gondviselésének köszönhetem, hogy találkozatam egy emberrel, akinek a közbenjárásával otthonra leltem a diósgyőri lakásotthonok egyikében.

Ancsa élete ekkortól vett új fordulatot.

Jelentkeztem a zeneművészeti főiskolára. Igaz, nem hegedű, hanem brácsa szakra vettek föl. De már örülök neki: a brácsa jobban kifejez engem, a hangunk is jobban hasonlít egymáshoz.

 Sz.K.


Segítsen, hogy segíthessünk!

Ancsa ma már, a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti
Főiskola II. éves brácsa szakos hallgatója. Brácsa szakos tanára tehetségesnek
tartja, s bízik benne, hogy tanítványa szép jövő elé néz. Ancsa eddig
kölcsön hangszeren játszott, amely méretben sem igazán felet meg neki.
Az új, számára ,,az igazi", 400 ezer forintot kóstál. Megelőlegezve
neki a bizalmat, tanára használatba adta neki, sőt az árába 100 ezer forinttal
maga is beszállt. De kellene még 300 ezer forint.

Ancsa és tanára azt tervezik: ha összejön a pénz, az adományozók
tiszteletére koncertet rendeznek. Ezen Ancsa saját, megzenésített verseit
is előadná. Merthogy énekelni is szeret.

Kérjük olvasóinkat, aki tud, segítsen! Az alapítvány számlaszáma:
Miskolc OTP Bank Rt. 11734004-20412544. A Gyermekszív Alapítvány, Miskolc,
Fülep J. u. 11. 3535.