„…amikor kiütött a forradalom”

1956 Debrecen
1956 Debrecen
Ez az ország nem akart tudomást venni ’56-ról és nem is nagyon becsülte meg az ’56-osokat.

 Milyen magyarázatokat találhatunk arra, hogy 1956 forradalmáról azokban a családokban is alig esett szó, amelyek közel voltak, vagy kifejezetten részesei voltak a történteknek, s talán a megtorlásnak is? Dr. Valuch Tibor történészt, egyetemi docenst (Debreceni Egyetem, BTK, Szociológiai és Szociálpolitikai Tanszék) kértük, fogalmazza meg erről gondolatait az évforduló alkalmából.

1956 a társadalom többségének elhozta a szabadság megtapasztalásának élményét

 

Az alábbiakban őt idézzük: „1956 nemcsak a résztvevőknek, hanem a társadalom többségének elhozta a szabadság megtapasztalásának élményét, ám a szabadság végül nem valósulhatott meg. De erősek a túlélési kényszerek, ezt az élményt tehát el kellett temetni.

Gyakran felteszik a kérdést, miért ment el olyan sok ember 1957-ben a május elsejei felvonulásra. A magyarázat: hogy érvényesült a megfélemlítés hatása, illetve a túlélés említett kényszere. Mert, bár vonzó, hogy 1956-ban egy rövid időre szabadok lehettünk, de, ha a szabadságot nem lehet megtartani, akkor kénytelenek vagyunk elfogadni a fennálló kereteket. Ehhez el kellett fojtani a szabadságélményt, mintegy meg kellett erőszakolni az emlékezetet, meg nem történtté téve 1956 októberét.

Béremelések következtek, és egy picit javultak az életkörülmények

Az 1956-1958 közötti pacifikációs korszak lecsendesítette az indulatokat, elsősorban „tűzzel-vassal”, de benne volt ebben a „megvesztegetés” politikája is: béremelések következtek, és egy picit javultak az életkörülmények. Az 1958-1963 közötti éveket a normalizáció szakaszának tekinthetjük, majd a konszolidáció kibontakozásáról beszélhetünk. Érdemes itt idézni Eörsi Istvánt, aki úgy emlékezett vissza erre, hogy a börtönből való szabadulásakor egy másik Magyarországot talált, mint amit itt hagyott. Ez az ország már nem akart tudomást venni ’56-ról és nem is nagyon becsülte meg az ’56-osokat. Másfelől azonban idézhetem a saját emlékeimet a ’80-as évek közepéről. Szociológiai felmérésekhez készítettünk interjúsorozatot, és gyakran hallottam ezt a meghatározást: „…amikor kiütött a forradalom”. Senki nem mondott ellenforradalmat. Az emlékezet mélyén tehát ott volt, hogy valami történt valamikor – amiről hivatalosan nem lehetett volna beszélni. És így is viszonyultak hozzá: aki nem akart kellemetlenséget, az nem emlegette, aki nagyon lojálisnak akart mutatkozni, az ellenforradalmat mondott.

Hogy a családokban miért hallgattak róla? Talán egyféle negatív asszimiláció működött, ami a holokausztot túlélő családokat is jellemezte. Vagyis, hogy nem örökítenek át bizonyos emlékeket, mert akkor az utódaiknak talán jobb lesz a sorsa. Jellemző volt azonban, hogy amikor megházasodott egy 56-os szereplő, ott megjelentek az egykori társak, s ugyanígy tettek, ha valaki meghalt közülük. Persze, az esküvőn és a temetésen ott volt a titkosszolgálat is.

Későbbi felmérések a magán és a hivatalos történelem kettéválását mutatják, amely szerint a nagyapák itt-ott mégis meséltek az emlékeikről, ám a közbeszédben és a hivatalos fórumokon ellenforradalom, esetleg „sajnálatos események” maradtak. A tabusítás harminchárom éves korszakát Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetése zárójelbe tette. Az 1990-es évek elején, amikor 1956-os élettörténeti interjúkat készítettem, az alanyok ezt úgy élték meg, hogy végre jött valaki, aki kíváncsi az élményeikre, végre beszélhetnek arról, amiről azelőtt hallgatni kellett. Mintegy erkölcsi elégtételnek tekintették.”

Címkék: , ,







hirdetés