Amikor a kotrót is menteni kell…

A szélnek kiett dél-borsodi településeken – Tiszalúc, Tiszakeszi, Ároktő, Borsodivánka és még sorolhatnánk – élők – furcsa kijelenteni – hozzászoktak már, hogy évente egyszer-kétszer jön a szélvihar és vagy visz magával minden mozdíthatót, vagy hozza az özönvízt, avagy – mint most is – a havat minden mennyiségben.

No és a szibériai hideget. Mert most ezzel is „megspékelte” a dolgot az időjárásfelelős.

Már a hernádnémeti elágazás után megtorpanásra késztette az autósokat a figyelmeztető tábla, hogy a Tiszalúcra vezető út a hóátfúvások miatt járhatatlan. Pedig ekkor már dél volt és hajnal óta azon dolgoztak a hókotrók és hómarók, hogy legalább egy sávon járhatóvá tegyék az utat. A bátrabb autósok azért előrearaszoltak az első komolyabb hóakadályig és ott néhányan tétován ácsorogva, járó motorral várták a fejleményeket, mások pedig izgatottan latolgatták, hogy merjenek-e nekivágni az útnak. Egyikük reggel 7 óra óta vesztegelt az egyik németi mellékutcában, várva, hogy szabad legyen az út. „Éjszaki műszakban voltam, szeretném, mihamarabb saját jó meleg ágyamban pihenhetném ki a fáradalmakat. De hogy mikor jutok haza…”

Odébb az egyik háznál egy idősebb házaspár a kapubejárót igyekezett szabaddá tenni a méteres, piszkosfehér, vagy inkább fekete hótorlasztól. A szél ugyanis a hó után a földet is elhordta a szántások tetejéről. „Vasárnap este szakadt ránk a baj – mondta megpihenve Körtvélyesi László, azt hittük, hogy a házat is elviszi a jeges szélvihar. Reggelre aztán csillapodott és elkezdtük ellapátolni a hótorlaszt.”

Csak az a baj, hogy kőkeményre fagyott a teteje, így elég nehéz boldogulni vele – kapcsolódott bele a beszélgetésbe a felesége. Reggel elindultam munkába, aztán másfél órát álltam a megállóban, hátha jön a busz. Nem jött… Hazajöttem, itt leglább hasznosítom magam. Amúgy volt már ennél nagyobb hófúvás, 1994-ben a kerítés tetejéig ért reggelre a rakás…

Mentették a „mentőt” 

Fölbátorodva és nekiveselkedve a lúci útnak, lendületből el is jutottunk az út közepéig. Közben elmentünk egy ott hagyott autóig, aztán egy másikig, ami azonban már alig látszott ki az út széli árokból. A szél számára kitűnő támpontot adott, hogy hol is lehet lerakni a havat, amely már az ablakok tetejéig tartott  (Visszafelé ásóval, lapáttal és két segítővel serénykedő gazdájától tudtuk meg, hogy előző este akadt el vele a nagy viharban. Akkor esélyét sem látta, hogy kiszabadulhatna az árok fogságából. Inkább saját irháját mentette…)

Odább, ahol még mindig szabadon tombolt szél és így a hókupacok is ott voltak a legnagyobbak, egy traktor serénykedett egy hókotró teherautó körül, amely még az előző esti fúvás idején próbálta szabaddá tenni az utat, ám elég volt egy mozdulat, hogy az árokban kössön ki a munkagép és maga a „mentő” szoruljon mentésre. A sofőr és a traktoros reggel óta szorgoskodott, hogy újra mozgásképessé tegye a hókotrót. (Úgy látszik, mi vittük a szerencsét, mert pár perccel megérkezésünk után „kirántotta” a traktor(os) a társát a csávából.” A két gép nem is tétlenkedett tovább, oda-vissza járva igyekezett újra és újra szabaddá tenni az utat. A műveletet együtt néztük végig a tiszalúci vállakozóval, Hoszován Józseffel, aki egy szállítmány pelenkával igyekezett (volna) Debrecen felé. „Reggel óta úton kellene lennem. Már várnak Debrecenben. Amióta az eszemt tudom, minden évben van olyan időszak, amikor ilyen hóakadályok vannak ezen az úton.” 

A maró „foga is majd’ beletört” 

Azt hihettük, ennnél rosszabb már nem is lehet. De csak addig, míg meg nem érkeztünk Tiszalúc másik végébe, a Taktaharkányba vezető út kezdtéhez. Ahol aztán végleg el is akadtunk, mert valóságos hegyekben állt a szélhordta hó. Egy kotró és egy hóágyú igyekezett legalább egy nyomnyi utat törni a méteres falak között, ám még az erős gépnek is meggyűlt a baja a fagyott hóráteggel. A hómaró vezetője csak ennyit mondott, miközben próbálta egy mélyedésből kikormányozni a gépet: „Olyan kemény a réteg, hogy a maró is csak a tetejét piszkálja..”

Visszaúton, Hernádnémeti felé már azt láthattuk, hogy a kiszabadult kotró és a traktor serény és folyamatos munkája nyomán kora délutánra – ha lassan és tétován is – megindult a forgalom az úton. Egy tiszalúci néni fohásza a többi bajba jutott és lassan felszabaduló településen élő kívánságát is jelentette: „Csak álljon el a vad szél és ne essen újabb hó…”

Sz.B.