Csak figyelem a Hír tévé 180 fokos fordulatát. A hangvétel tanítani való hátraarca a tegnapi érvrendszernek. Hol vannak ma már attól, mikor elkötelezett kiállásukat ezzel gyalázta az ellenfél: Mocskos Hír tévé! De hát ilyenek vagyunk. A múltamból is élesen üzen a zsurnalizmus örök közhelye. Vagy a jellem Janus-mitológiája? Eldöntendő kérdés. Ifjan riporterkedtem ebben a szerkesztőségben, s kollégám, már ravaszabb róka a szakmában, lelkes írást nyújtott át a főszerkesztőnek, agyba-főbe dicsérvén a hencidai parasztgazdát, mintaként állítván a falu dolgozói elé. Ült, s várta a dicséretet. Csörgött is a telefon, s a szerző ugrott, mintha katapult dobta volna előre. – Elvtárskám – így a nagyfőnök – tudod hogy ez az ember kulák? – Kulák? – képedt el az óda írója. – Tessék már ideadni a kéziratot. – Fél óra múlva kész volt a másik változat. Hogy vérszívó, kizsákmányoló, sötétben bujkáló ellenség a falu szégyene. A rokonszenvből olyan utálat lett, hogy szerzőnk maga is beleborzadt.
Az ATV-t viszont aligha illetheti vád efféle gyakorlatban. Következetes, elfogult egyoldalúsága legendás. Havas ugyanúgy csúszkál a pályán, mint azelőtt, fölényesen pökhendi, szakmai gőgje utolérhetetlen. Olykor még Kuncze Gábor tud vele együtt repülni, de légszomja mihamar kitűnik a mester szárnycsapásai mellett. Igaz, így könnyű és előnyös a helyzetük. Szórni az átkot egyszerűbb, mint osztani az áldást. Nem véletlen, hogy a fórum hetyke nyugdíjasai olyan bájjal nyöszörgik el szitok-özöneiket, hogy a néző elképed belé. Viszont indulataik így legalább olyan szórakoztatóak, mint az egykor volt „Mónika-show” derűs csetepatéi.
Mindezek persze csak tűnődéseim széljegyzetei. Számomra is főműsoridő az amerikai kínálat. Hát az aztán, mint az özönvíz. Minden csatorna azt bugyborékolja. Elképesztő, hogy az „egyeduralkodó” fantáziája milyen változatokat tud produkálni a brutalitás módozataiban. Ma már külön iskolája van az iszonyatnak, egyetlen mozicél, sokkolni a nézőt. S ez még akkor is igaz, ha a végkifejletben a rossz, a gonosz méltán bűnhődik, lakol válogatott gazságaiért. Mert az olyan igazságosztók, mint Steven Seagal, Jean-Claude van Damme nemcsak lenyűgöznek, de meg is rémítenek bennünket. Belőlük már az irgalom írmagját is kiirtotta a rájuk szabott szerepkör.
Néha persze az öröm apró fénye is kivilágítja estéinket. Olykor sikerül egy-egy olyan emléket is visszalopni, mint az Amerikai fogócska. Audrey Hepburne, Cary Grant és Walter Matthau idézi meg a színészet emlékét és értékét, s próbáljuk elhinni, hogy ezért a művészetért rajongani is lehet. A képernyő által is…
