Almás

Almás
© Illusztráció: Getty Images
A ragyogóan kék tenger alig fodrozódó vizén megcsillan a napfény. Kicsit arrébb álomszép jachtok ringatóznak. Odébb még álomszépebb hölgyek falatnyi bikiniben még inkább ringatóznak. Szerény személyem pedig a fenséges látványokat mellőzve, maga elé meredten banánt zabál. Mohóbban mint egy forráshiányos állatkert kényszerű diétára fogott majma, amely végre ennivalóhoz jutott. T. Szűcs József írása.

Mentségemre szóljon, hogy az eset még valamikor a kőkorszakban, a hetvenes évek elején történt az akkori egyetlen déli szomszédunk egyik kikötőjének közelében. S a banánt sem azért faltam, mert itthon nem lehetett kapni. Egyébként nem lehetett, ráadásul jó drágán nem árulták. (Csak nagy néha, de legalább az árát akkor sem emelték meg.) A kikötői, immár jugoszláv nemzetiségű banánt nemcsak, hogy olcsón adták (két dinár, akkor négy forint, kilója), hanem életem alighanem legjobb ízűje volt fajtájából. Ezért emlékszem rá máig. Gyanítom azért mérték rögvest az érkezése helyszínén, mert enyhén túlérett a hűtőhajóban. Bizonyára elromolhatott útközben a hűtés, s így a trópusok Európába tartó kedvelt csemegéje teljesen beérett, mire célba ért. Nem várva be, hogy a itt vagyis ott érleljék fogyaszthatóvá a zölden útjára indított gyümölcsöt. A régi emlék ugyan nagyon régi, mégis egy tipikusan mai dilemmát takar. Merthogy egyik nemzeti kincsünkből, az egész országunkban világhíres almánkból alighanem a tavalyi termés vége került ezekben a hetekben az üzletekbe. Azok a gyümölcsök, amelyek több időt töltöttek a hűtőházban, mint a fájukon. De ennek a jelenlegi ismereteink szerint így is kell lennie ahhoz, hogy ilyenkor, amikor a még csak messziről kopogtat az idei termés a kertek kapuján, legyen a tényleg pompás gyümölcsünkből a polcokon. Ez az ára annak, hogy almánkat közel háromnegyed évvel leszüretelésük után is frissen fogyaszthassuk. (Mármint az almák frissek, a fogyasztója, így például magam, nem szükségszerűen.)

Mindazonáltal én, ha tehetem, mégsem a küllemüket tekintve a természet műremekének tekinthető darabokból vásárlok. Hanem a kisebbre nőtt társaikból, amelyek akár ütődöttek is lehetnek imitt-amott, esetleg egy-két folt szintén tarkítja héjukat. Szóval aligha őket vinnék egy termékbemutatóra. Ezt a tényt alacsonyabb áruk is tükrözi. De nem azért keresem, mert olcsóbb. Egyszerűen, legalábbis tapasztalataim szerint, jobb az ízük ezeknek a kissé lenézett, s elég kevés helyen fellelhető apró(bb)ságoknak, mint a kifogástalan küllemmel rendelkező, jó öklömnyi méretű társaiknak. Akkor is így érzem, ha feliratuk szerint ugyanazon fajtából valók, sőt megeshet, hogy ugyanazon a fán nőttek. Mi több, lehet, hogy ugyanazon hűtőházban töltötték a telet a tavaszi értékesítésig, s ugyanazt a vegyszereket kapták életük során. Azt sem akarom sugallni, hogy minden kisméretű gyümölcs finomabb, mint minimum XXXL-esre nőtt társa. Ízlelőbimbóim mégis azt súgják, hogy, mint az egykori banánom esetében, ezek valami okán több természetes ízt szív(hat)tak magukba, mint mutatósabb társaik. Még erősebb ezen gyanúm, ha olyan polgártársaink árulják saját termésként a kicsikéket, akiknek ugyan hűtőjük is van, házuk is van, ellenben hűtőházuk nagyon nincs.

– T. Szűcs József -​








hirdetés