Alföld: itt vagyok honn, itt az én világom

Akt.:
Sóvágó Csaba
Sóvágó Csaba - © Fotó: Matey István
Debrecen – „Látni szeretném, hogy közösen akarnak mesélni és úgy, ahogyan ezt ők együtt gondolják.

Mihez kezdünk, ha találunk egy helyet, ahol „bármit, bárhol, bárhogyan, bárkivel, bármeddig megtehetünk”? Semmit. Azaz vezetőt keresünk, aki megmondja, mit tegyünk, mert a korlátmentesség ugyanolyan félelmetes, mint a kényelmetlen kapaszkodókkal körülhatárolt út. Az erkölcsi kérdéseket, hatalmat, befolyásolhatóságot és a szárnyaló szabadság szubjektív értékelését boncolgatja az Alföld Színpad legutóbbi darabja, a Madarak. Az amatőr teátrum mozgatórugója, Sóvágó Csaba úgy véli, „kiskorú társadalmunk” és a színpad jövőjére is hatással lehet, ha fiataljaink nem bánnak felelősségteljesen a szabadságukkal.

– Gyerekek be kellene rúgni az ajtót – biztatom őket olykor arra, hogy zúdítsanak rám új ötleteket, de jellemzően az én ajánlataimra ugranak, aztán persze már lelkesek – mondta a Csokonai Nemzeti Színház rendezőasszisztense, aki huszonnégy éve tagja a teátrumnak és az alapító Thuróczy Györgyöt, majd a színpadot 17 évig vezető Porcsin Lászlót követve egy évtizede irányítja azt.

Hazugság: nem lehet alapelem

– Az egy vagyok a sok közül felfogás hátráltató, hinniük kell abban, hogy ők a korukbeliekkel együtt alakító tényezői a jövőnek, meghagyva közben másoknak is a teret erre a felfedezésre. Igyekszem ezért műhelymunkává tenni a próbákat, ünnepeket, hogy részesei, ne végrehajtói legyenek az alkotói folyamatnak és a közösségi alkalmaknak. Havonta átbeszéljük, kinek melyik hétvége alkalmas és ezekhez az időpontokhoz ragaszkodunk. A hiányzóktól elvárom, hogy indokuk őszinte legyen, még akkor is, ha azért nincsenek jelen, mert az előző esti buli súlyosabbra sikerült a tervezettnél. Ha elmondják, elfogadom, mert nem akarom alapelemükké tenni, hogy hazugsággal itt is elintézhetők a dolgok. Nem kérdés, hogy én is kiállok eléjük, ha rájövök egy-egy jelenettel, darabbal rossz irányt mutattam nekik. Ha mentális vagy személyi problémát érzek, a próba megáll, nem lépünk át rajta.

Bizalomra van szükség ahhoz, hogy végül egy darabot közösen színre vigyünk, ez még a végeredménynél is előbbre való. A zsűri véleménye csak azért fontos, hogy tudjuk más is megérti-e a nyelvet, amit beszélünk, ezt minden alkalommal hangsúlyozom, amikor szakmai találkozóra megyünk. Néha az eredményorientált és versenyhez szoktatott fiatalokkal nehéz megértetni, hogy lényeges a közös sikerélmény, de ez az egész nem a díjról, hanem a megtett útról szól – hívta fel a figyelmet Sóvágó Csaba.

A társulatot szűkös anyagi helyzete az elmúlt öt évben öt fesztiválra engedte eljutni, mindegyikről díjjal jött haza.

Szülinapi létbábjáték

Gyurka bácsi (Thuróczy György alapító) nagyon tudta, Porcsin László pedig továbbörökítette, hogyan kell elérni, hogy a színpadon állók gondolata egymásból gyúródjon és egymásba érjen. Nem örök barátságokról beszélek, hanem annak megtapasztalásáról, hogy milyen az, amikor egy közös dolgot leteszünk az asztalra, amikor ugyanabban a másodpercben ugyanarra gondolunk. Ezt rengeteg – az egyént is nemesítő – közösségi eseménnyel lehet megalapozni.

A karácsony és a névnapok nálunk kiemelt alkalmak. Egyeztetjük az ünnepeltet meglepő felelősöket, akik valamilyen kreatív ajándékot alkotnak. Volt, hogy lapokra rajzolták az életemet és azt videóra vették, de meglepetésként szolgált már bábelőadás, paródia és kvízjáték is.

A névnaposnak személyre szabott szöveget írok az ajándékkönyve elejére és mindig éneklünk három népdalt. A hagyományok és a közösség ki nem hunyó szellemének értékére nekem jó bizonyosság volt az az eset, amikor ma már nyugdíjas egykori színpadtagok és a jelenlegiek gyűltek össze, majd a szokás szerint körben ülve ötven ember egyszerre kezdett el énekelni „alföldes dalokat”, anélkül, hogy előre egyeztették volna. Elképesztő élmény volt – emlékszik. Karácsonykor a jelenlegi tizenegy színpadtag párja, barátai is eljönnek megnézni minket és aztán este velünk bulizni, legutóbb harmincan voltunk.

Színpadon túl is nemesednek

Nálunk nincsenek külön beszéd-, tánc-, vagy drámaórák, de a szokásink úgy alakultak ki, hogy a tagok folyton fejlődjenek minden oldalról. Évente egyszer kiadunk egy Ó, pardon című újságot is, amelybe a magunk elé tartott görbe tükörben látottakat írjuk meg. Egy mini szerkesztőség szerveződik ilyenkor.

Ezen kívül szeretném, hogy valaki mindig próbálkozzon a rendezéssel rajtam kívül, mert ez egyrészt hagyománya a színpadnak, másrészt ki tudja hány újrakezdés van még bennem. Egyszerre izgalmas, kreativitást igénylő, valamint fájdalmas az állandó változást követni. Kinevelődik egy generáció, amivel elérek egy minőséget, aztán megint kiszakad belőlem valami. Tavaly előtt nyolcan mentek el egyszerre, mert másik városban kaptak munkát vagy kezdtek egyetemi képzést. Mindannyian öt–nyolc éve jártak ide. Most várunk a társulatba tizennégy és huszonhét év közötti fiatalokat. Tovább kell vinni ezt a megfoghatatlan szellemi közeget, ahol annyi a közösen összehordott érték – mondta.

Hogy mennyi, azt tükrözi a Magyar Szín-Játékos Szövetség idén létrehozott díja is, amelyet az Alföld Színpad alapítójáról neveztek el.

A szervezet honlapján olvasható indoklás szerint, a kiemelkedő színvonalú előadásoknál is létezik maradandóbb érték: a társulat. Ezzel a díjjal azokat szeretnék a jövőben megtisztelni, akik évtizedekkel ezelőtt létrehoztak egy élő, színházi előadásokat létrehozó közösséget, amely talán már más vezetővel, de máig él, alkot, szellemi kisugárzása van, „holdudvart” teremt maga körül, közönséget generál. Az elismerés névadói szerint ennek szinonimája a debreceni teátrum.

HBN-Horváth Borbála


Az értékké vált takargatnivaló

A darabok kiválasztásakor előkerül a kérdés: tud-e találkozni a közösséggel és velem, egy adott téma, gondolat, érzet, amit valaki valaha már megírt. Ha ennek a hármasnak az összehangolása nem lesz izgalmas számomra, akkor fogom abbahagyni – válaszolta kérdésünkre a színpaddal egyidős Sóvágó Csaba.– Diákkori szerelmem után jöttem az Alföldbe 19 évesen. Gyerekkoromban kicsit különcnek számítottam, mert nagyon hamar megtanultam olvasni és mindent eljátszottam. Egy pedagógus családtag azt mondta a szüleimnek, hogy a nagy fantáziám még „értelmiségi” pályára segít. Édesapám nem örült, mert olyan földműves családban nőtt fel, ahol ugyan megkövetelték a kitűnő bizonyítványt, de abban nem hittek, hogy művészetből meg lehet élni. Apu öccsét a Honvéd Táncegyüttesbe hívták táncolni, de a nagyszüleim nem engedték el.

Szüleim egyre inkább aggódtak, nem tudtam mi leszek, verseket írtam, filozófia témájú könyveket bújtam, ami miatt még órákra járni sem volt időm. Óriási erkölcsi dilemmát okozott, amikor a hiányzások miatt kirúgtak. Eldöntöttem, úgy rázódhatok helyre, ha valami olyasmit keresek, amit szeretek és azóta mindig is az csinálom.

A dolgozók gimnáziumának ifjúsági tagozatán válogatott „problémás” diákok – egy a fél világot már akkor körbehegedülő roma fiú, illetve mára ismertté vált hazai színészek, a Nemzeti Színház egyik jelenlegi rendezőasszisztense – között leérettségiztem, majd később elvégeztem a Pécsi Tudományegyetem művelődésszervező szakát. A középiskolában végig arra törekedtem, hogy ne lógjak ki. Ebben a helyzetben toppantam be az Alföld Színpad felvételijére, amiről mit sem tudtam.

Mivel nem készültem semmivel, kérték meséljek el egy sztorit. Én pedig a magam suta stílusában, ahogyan addig mindig, itt is játszva mondtam el, hogyan dumáltam meg egy biztonsági őrt, hogy engedjen be egy koncertre, amire én ugyan nem vágytam, de aktuális kedvesem kedvence volt Komár Laci. Azt a groteszk jelenetet is vázoltam, hogyan próbáltam a lány szemében férfiasnak hatni, miközben a lelátón alig férve fél lábon egyensúlyoztam.

Hallgatóságom feküdt a röhögéstől és akkor rájöttem, hogy ezek az emberek azt élvezik, amit én egész életemben takargattam. A másik csoda, amit megéreztem itt, hogy egy világot lehet teremteni – emlékezett a ma már kétgyermekes családapa.

 








hirdetés