Akit sasok tépáztak – Prométheuszról​

Akt.:
A Prométheuszról című előadást mutatta be a TMK Alkalmi Társulás a stúdiószínházban, az I. MagdaFeszten Fotó: Matey István
A Prométheuszról című előadást mutatta be a TMK Alkalmi Társulás a stúdiószínházban, az I. MagdaFeszten Fotó: Matey István - © Fotó: Matey István
Debrecen – „Aki fogékony arra, hogy egy antik mítosz mögé modern tartalmat képzeljen, a saját viszonyaira asszociálhat.”

Az már önmagában rendkívül érdekes vállalkozás, hogy a görög mitológiai alakot, Prométheuszt nem férfi, hanem nő alakítja a színpadon. S még inkább izgalmassá teszi a produkciót, ha a titán nem mindennapi történetét nem prózai előadás formájában, hanem a tánc nyelvén megfogalmazva tárják a néző elé. A Csokonai Színházban a Szabó Magda születésének századik évfordulóját ünneplő, elsősorban a női alkotókra koncentráló MadgaFeszt című programsorozat egyik estéjén épp ennek lehetett tanúja a nagyérdemű.

Katona Gábor, a debreceni teátrum koreográfusa, akit a színházi szakma számos darab rendezőjeként is jegyez, a TMK Alkalmi Társulás alapító tagjába, Turós-Máté Kingába „látta bele” annak a lehetőségét, hogy a görög mitológia egyik legellentmondásosabb, az istenekkel szemben lázadó, a teremtményeinek, az embereknek viszont jót akaró alakjának, Prométheusznak a sorsát egy szólótánc-produkció keretében közvetítse. Óriási, de – látva a végeredményt, azaz a Prométheuszról… című előadást – korántsem kivitelezhetetlen feladatot róva ezzel a kolléganőjére.

Segít a klasszikus irodalom

Prométheuszt, aki az emberek számára ellopta a tüzet az istenektől, s akit az istenek ezért azzal büntettek, hogy a Kaukázus hegyén egy sziklához láncolták, hogy ott a kegyetlen sasmadarak még a máját is minden nap alaposan megtépázzák, számtalan képzőművészeti alkotásból ismerhetik a művészetet kedvelő és az antik hős sorsa iránt érdeklődők. Gondoljunk csak Rubens Leláncolt Prométheuszára vagy Heinrich Füger Prométheusz tüzet hoz az embereknek című festményére. Ám amíg a különböző képzőművészeti alkotások ennek a tragikus sorsnak mindössze egy-egy mozzanatát emelik ki, létezik egy olyan szépirodalmi alkotás, amely a Prométheusz-életút minden egyes összetevőjét képes láttatni, mégpedig folyamatában, egymás utáni eseménysorként, ugyanakkor végtelenül tömören. Katona Gábor, a rendkívül olvasott, irodalmat kedvelő rendező-koreográfus ezért Franz Kafka Prométheusz című novelláját hívta segítségül, hogy a közel egy órás szóló produkciónak keretet – ilyen értelemben verbális keretet (is) – biztosítson.

Ha a táncos megszólal

Turós-Máté Kinga, miközben egy szál maga, fekete, egyszerű ruhájában, s a lecsupaszított, de ezáltal rendkívül kifejező díszletelemek közepette elénk lép, s belekezd dinamikus táncába, egyszer csak, váratlanul megszólal, s közli a Kafka-novella első sorát: „Prométheuszról négy monda ad hírt.” S rögtön belekiáltja az éterbe az első – Kafka által lejegyzett – monda felét: „Az első szerint odaláncolták a Kaukázus sziklájához, mert az isteneket elárulta az embereknek”. A leláncolás folyamatát kapkodó, ugyanakkor a tehetetlenség miatt, a sziklától való immáron elszakadni képtelenség miatt ideges, görcsös, az egész test feszültségét kifejező mozdulatok közvetítik felénk, amelyek a színpad közepén lévő fehér négyszögben zajlanak. A „körös-körül, mindenhol szikla van-érzést” pedig a színpad négy sarkába helyezett négy különböző formájú és nagyságú kődarab tudatja velünk.

A fekete kesztyű jelentősége

Az első monda első felének verbális, valamint mozdulatokkal való kifejezésekor még azt hihetnénk, hogy Turós-Máté Kinga végig a leláncolt Prométheusz szenvedéseit fogja közvetíteni. Ám amikor elmondja a Kafka-novella első mondájának második felét, mely szerint: „és az istenek sasokat küldtek, melyek tépdesték mindig újrasarjadó máját”, érdekes fordulat áll be az előadásban. A táncos felvesz egy fekete kesztyűt, s azzal kezdi el tépkedni saját magát: azaz a sasokat is megtestesíti, amellett, hogy Prométheusz szenvedéseinek ábrázolásától továbbra se tekint el. S ebben a kesztyűben, azaz egymaga több személyt megtestesítve táncolja végig a szintén velünk előre közölt második, az elsővel szorosan összefüggő mondában foglaltakat is: „A második szerint Prométheusz a lecsapó csőrök okozta fájdalmában egyre mélyebben nyomult a sziklába, míg eggyé nem lett vele.”

pr2

Fotó: Matey István

S ha azt hinnénk, hogy a táncos „megelégszik” azzal, hogy Prométheusz és a sasok „párharcát” a teste rezdüléseivel elénk tárja, tévedünk. Mozdulataival az istenek haragját is ki tudja fejezni, mégpedig egy jó néhányszor visszatérő motívummal. A közönséget körbejárva, mutatóujjával a nézőket fenyegetve jelzi: itt vannak, velünk vannak az istenek is, akiknek a haragja – legalábbis egyelőre, a sasok marcangolásával párhuzamosan – egyáltalán nem csökken. Az istenek haragját egyébként a végig a hangulathoz és a mondanivalóhoz illő zenei aláfestés is „megtámogatja”. Rekonstruált antik görög dallamok, vagyis mennydörgésszerű hangok sokasága jelzi: Prométheusz egyelőre nem menekülhet.

Váltás a mondanivalóban

A mítosz szerint az istenek harminc, más források szerint harminchárom évesre tervezték Prométheusz büntetését. Ám – ahogyan az Kafka novellájából kiderül – a sziklához láncolás ennél jóval tovább tartott. „A harmadik szerint évezredek során elfelejtették árulását, elfeledték az istenek, a sasok, ő maga” – halljuk Turós-Máté Kingától a harmadik mondát, amely egyrészt a szikla és Prométheusz nem harminc, hanem több évezredes „kapcsolatáról” tájékoztat, másfelől azonban egyfajta – a leláncoltság ellenére mégis szabad – létezésről árulkodik. Hisz Prométheuszt elfelejtették, a sasok már nem marcangolják, az istenek pedig „letettek” róla. Ezt a „felszabadultságot” láthatjuk az előadásnak ezen a pontján a táncos mozdulataiban, s mindehhez a „dörgedelem” zene helyett modern dallamokat, 21. századi zenét hallunk.

A felszabadult állapot azonban nem tarthat soká, hiszen az elhagyatottságot, a magány érzését tükrözi, még akkor is, ha a büntetés okozta fájdalom közben jócskán lecsökken. S ekkor, aki fogékony arra, hogy egy antik mítosz mögé modern tartalmakat képzeljen, azonnal a saját, épp átélt vagy már megtapasztalt emberi viszonyaira asszociálhat. Arra, hogy milyen az, amikor egy kapcsolat megreked. Sehová sem fejlődik. Minden érintett egyes-egyedül érzi magát benne. S hogy miért, arra a negyedik monda adja meg a választ: „mindenki belefáradt az immár ok nélkülibe. Belefáradtak az istenek, belefáradtak a sasok, fáradtan összezárult a seb.” A kapcsolatok megmerevedését, a megoldhatatlan helyzeteket (is) elénk tárja tehát a táncos azzal, hogy minden benne szereplőt képes megjeleníteni, pusztán a testével, a rezdüléseivel, s azzal, hogy az előadás vége felé – ez utóbbi mondanivalót szimbolikusan is érzékeltetve – az egyik sarokba elhelyezett követ, mint egy béklyót, hozzáköti az egyik bokájához. A valamiben való érthetetlen benne rekedést ábrázolandó.

Erre az érthetetlenségre utal a Kafka-novella utolsó pár sora is: „Maradt a megmagyarázhatatlan sziklahegység. A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie.” Azaz Katona Gábor rendezői koncepciója, amelyről a produkció előtt nyilatkozott, bevált: valóban mindenki beleláthatja az előadásba a valóságnak azt a megmagyarázhatatlan szegmensét, amellyel épp küzd. Turós-Máté Kinga végtelenül pontos, érzelmekkel teli testjátéka erre maximálisan megadja a lehetőséget.

Gyürky Katalin


Alkotók

  • Előadó: Turós-Máté Kinga
  • Rendező-koreográfus: Katona Gábor
  • Hangmérnök: Szegedi Mátyás
  • Producer: Buvári Tamás








hirdetés