Akit megtalált a pszichológia

Akt.:
Pocsay Júlia: nincs két egyforma eset
Pocsay Júlia: nincs két egyforma eset - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – Júlia megtanult hallgatni, hogy segíteni tudjon az ő kis kókuszdióinak. Interjú: Pocsay Júlia pszichológiai asszisztenssel.

Találkozóra hívom. Ismerjük egymást, egy rendezvényen találkoztunk. Már akkor is megfogott a kedvessége, a mosolya, ami teljesen őszinte. Azt mondja, azért váltott munkakört, mert rájött, hogy segíteni szeretne az embereken. Hogy ez a küldetése. Így ma már Pocsay Júlia pszichológiai asszisztensként dolgozik a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórházban. Mint mondja, úgy érzi, oda tud figyelni mindenkire, aki igényli. Megtanult hallgatni, ha erre van szükség, de beszél, ha ezt akarja a beteg. A felnőtt onkológiát választotta munkahelyéül. Nehéz osztály.

Nagyon sokan meg­gyógyulnak, csak azokról kevesebbet beszélünk.” Pocsay Júlia

Amikor valakinél daganatos megbetegedést diagnosztizálnak, és kemo- vagy sugárkezelésre kell járnia, milyen vigasztalást tud nyújtani?

Inkább a fekvőbeteg részlegen töltök sok időt. Itt már hosszabb ideje vannak az emberek, s lehet, hogy vágynak egy kis beszélgetésre. Persze nagyon összetett, ahogyan megtaláljuk egymást a betegekkel. Van, hogy kapok információt, hogy jó volna odafigyelni erre a betegre, illetve ahogy járom a kórtermeket, sokszor én találom meg a betegeket, akikről úgy gondolom, hogy szükségük van segítségre. Mert amikor a beteg szembesül a diagnózissal, hogy rosszindulatú daganata van, az egy trauma. A társadalmunk rosszul kommunikálja a daganatos betegséget. Ha kimondjuk, hogy rákos beteg, sokan úgy gondolják, itt a vég. Pedig innen van gyógyulás. S ha ezt elhiszi az érintett, akkor az már fél győzelem. Sajnos vannak látható tünetei is a betegségnek, például nagyon lefogynak, megkopaszodnak, sápadtak, vagy éppen kiütéseik vannak. Ilyenkor pedig sokszor azzal szemesül a beteg, hogy a kollégák, ismerősök elfordulnak tőlük.

Ön hogyan tud segíteni, mit mond ezeknek a pácienseknek?

Azt kell megértetni velük, hogy kaptak most egy állapotot, aminek sokféle kimenetele lehet: egy nehezebb gyógyulás, vagy a későbbiekben áttét, de lehet egy könnyű, gyors gyógyulás is. Senki nem tudhatja. Nincs két egyforma eset. Azt szoktam mondani, a legfontosabb, hogy ne féljenek kommunikálni – akár a félelmeikről sem. Beszéljenek az állapotukról, ne legyen tabu. Merjék elmondani az ismerősöknek, akik nyitottak erre, hogy daganatot találtak nálam, de a gyógyulás útján vagyok. Élje meg jól a betegségét, de panaszkodjon olykor, ha fáj. Ne tartsa magába.

Van olyan beteg, aki lemond saját magáról?

Természetesen, hiszen komoly traumákról beszélünk. Amikor a betegség miatt hirtelen komoly fájdalmai lesznek, amikor esetleg akadályoztatva lesz a mozgásában, vagy leromlik a látása hallása – ezek mindennaposak –, akkor van, aki a feladáson gondolkodik. Leginkább olyanoknál fordul elő, akiknél a családban már volt hasonló eset, vagy daganatos beteg, aki a végén meghalt, és úgy érzi, vele is ez fog történni.

Emlékszik az első esetére, aminek pozitív vége lett?

Igen, egy fiatal ember volt, aki nagyon súlyos állapotban volt, sokáig ágyhoz volt kötve. Aztán a kezelések hatottak, és sikerült lábra állnia. Bezárkózott először, és nehéz volt megnyitni a lelkét.

Lehet mondani, hogy a pszichológus is tanul a betegektől?

Abszolút. Folyamatosan. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy beengednek ilyen mélységében az életükbe.

Nehéz beférkőzni az emberek „lelkébe”?

Azt szoktam mondani, ők az én kis kókuszdióim, amit a körmeimmel elkezdek kocogtatni. Sajnos sok nehéz eset van, sok a bezárkózás, de ez azért van, mert így kommunikáljuk ezt a betegséget. Mint halálos kórt. Pedig nem az. Nagyon sokan meg­gyógyulnak, csak azokról kevesebbet beszélünk. Mert ha valaki meghal, az hír, ha meggyógyul nem az.

A hozzátartozóknak sem lehet könnyű…

Valóban nem könnyű. A betegeknek mindig mondom, ha van hozzátartozó, de akár barát is, az nagyon jó. A szeretett személybe bele lehet kapaszkodni, várni, hogy jön a kórházba, és tudni, hogy várja akkor is, ha hazamegy. Hogy van kiért meggyógyulni. Az az igazság, hogy a beteg dönt. Elkezdi a kezelést, meg akar gyógyulni, vagy feladja. A hozzátartozó pedig nem nagyon tehet mást, mint elfogadja a döntést. Ez nehéz helyzet, mert nem biztos, hogy úgy döntött volna, mint a beteg.

Mit tart sikernek a munkájában?

Nagyon sokszor megjelenik a betegeknél a düh. A tehetetlenség érzése. Hogy miért pont ő? Mit csinált rosszul? Elutasítóan viselkedik mindenkivel. S ha ezt az állapotot sikerül lágyítani, a dühöt lecsillapítani, az már siker. És ha a beteg elhagyhatja a kórházat, a gyógyulás útjára lépett, és mielőtt elmegy, megköszöni az átbeszélgetett órákat, az már boldogság számomra!

B.Tóth Erika