Afrikai fegyverek gyűjtője

Balra, fent egy afar kés Eritreából; balra, lent összecsapást imitáló laka (csádi) törzsbeli harcosok hajítókésekkel, dárdákkal, pajzsokkal egy XX. század eleji francia képeslapon; jobbra pedig Vágó Zsolt egy nyugat-afrikai (Szenegálból vagy Guineából származó) rangjelző karddal
Balra, fent egy afar kés Eritreából; balra, lent összecsapást imitáló laka (csádi) törzsbeli harcosok hajítókésekkel, dárdákkal, pajzsokkal egy XX. század eleji francia képeslapon; jobbra pedig Vágó Zsolt egy nyugat-afrikai (Szenegálból vagy Guineából származó) rangjelző karddal - © Fotók: Molnár Péter
Debrecen – Történelem és harcászat találkozik a különleges eszközökben.

  • Nem mindennapi hobbija van dr. Vágó Zsoltnak, a Debreceni Járásbíróság elnökének: régi afrikai fegyvereket gyűjt.
  • – A tradicionális afrikai fegyverek egy igen jelentős részére nehéz európai szemmel tekintenünk azok formavilága vagy a használatuk módja miatt. Voltak a kontinensen olyan királyságok, melyek Európából szerezték be a fegyvereiket, és ezt követve a helyi fegyverkészítők is azok mintájára alakították ki a harci felszereléseiket, de például a Belga-Kongó belsőbb vidékein számunkra ilyen furcsa kardok, kések voltak használatban – mutat gyűjteménye néhány darabjára, hozzátéve, hogy vasból vannak, és ma is élesek!
  • Mint mondja, a hasonló eszközök többnyire régi francia gyarmatokról származnak, nagy részük száz éve európai gyűjtőknél van, gyakran családi örökségként adják tovább. A beszerzett fegyverekről igyekszik minél többet megtudni, történelmi hátterüknek is mindig utánanéz.

– Tudtommal Magyarországon csupán páran gyűjtenek afrikai fegyvereket, a többiek, akik egzotikus fegyverekkel foglalkoznak, inkább ázsiai – japán és más távol-keleti – darabokat keresnek. Sajnos a magyar gyűjtőket nem ismerem, külföldi, főleg francia és belga gyűjtőkkel szoktam levelezni, cserélgetni. Leginkább ugyanis e náció tagjai érdeklődnek a fekete földrész harci eszközei iránt, mert nekik voltak ott gyarmataik – magyarázza dr. Vágó Zsolt, a Debreceni Járásbíróság elnöke.

Európai stílusú etióp szablya, ez volt az első fegyver a gyűjteményben | Fotó: Molnár Péter

– Amikor régi fegyverekről van szó, inkább kardokról, puskákról beszélünk, azonban az általunk Fekete-Afrikának nevezett részen ezek elképzelhetetlenek voltak, mert nem volt olyan szinten a fémművességük és a technológiai tudásuk; többnyire lándzsával harcoltak. Az egyéb közelharci fegyvereik közül sok idővel elvesztette a harci jellegét és rangjelzőként funkcionált. Némelyiket így is hívjuk, rangjelző késnek, van olyan, például, ami kimondottan egy jogarra hasonlít – fejti ki.

Családi szenvedély

– A gyűjtőszenvedély családi örökség, nálunk mindenki gyűjtött valamit; az ük- és dédszüleim régi bútorokat, a nagyszüleim porcelánokat, a szüleim festményeket és régi bútorokat. Hogy nálam miért éppen Afrika és egzotikus dolgok a favorit, az kisgyerekkoromban alakult ki – emlékszik vissza a bíró. – A nyarakat a nagyszülőknél töltöttem Püspökladányban. Nagyapám nagyon szerette a vadász­írókat; Széchenyi Zsigmondot, Teleki Sámuelt, Rudyard Kiplinget, az ő műveiket olvastatta velem és a nagy magyar felfedezők történeteit, többek között Jelky Andrásét, Benyovszky Móricét. Ezeken a történeteken nevelkedtem fel. Emellett képeslapokat is kaptam tőle állatokról, azt mondta, a lapokat a moszkvai állatkert igazgatója, Ivan Ivanovics küldte nekem, s bár később persze rájöttem a turpisságra, de addigra felkeltette érdeklődésemet a távoli vidékek iránt.

A véletlenen múlt

Mint elárulta, annak, hogy afrikai fegyvereket gyűjt, igen prózai oka van: ezek sokkal olcsóbbak, mint például az indiai vagy perzsa fegyverek, éppen azért, mivel kevésbé ismertek és keresettek. Mégis, a véletlennek köszönhetően dőlt el, hogy ebbe az irányba megy majd a hobbija. Amikor az első darabot meg akarta venni, interneten licitált egy indiai és egy afrikai fegyverre. Előző egy gyönyörű, aranyberakásos kard volt, utóbbi pedig egy etióp kard (képünkön). Mindkettőre rátett 500-500 dollárt, majd lefeküdt aludni azzal a gondolattal, hogy amelyik nyer, az határozza meg a gyűjtés irányát. – Így vettem meg az első darabot az első bírói fizetésemből, 2005-ben – idézte fel Vágó Zsolt. – Ezután elkezdtem beleásni magam a témába. Minden darabnak próbálok utánanézni, vannak ehhez szakkönyvek és persze az interneten is információk. Rengeteg képeslapot vásároltam, régi afrikai lapokat, amik gyakran segítenek beazonosítani a fegyvereket. Némely harci eszközön írás van, vagy például az etióp császár képével vannak díszítve, ezzel is mutatva származásukat – sorolja a gyűjtő.

Díszesek

Egy etióp rangjelző pajzsot mutat: ezt harcra nem használták, amikor hadba vonultak, ugyanaz a szerepe volt, mint a feudális hadseregben a zászlónak, ezzel jelezték a sajátjaiknak, kihez tartoznak.

Rangjelző pajzs Etiópiából | Fotó: Molnár Péter

Egy furcsa alakú kardra, aminek a vége begörbül, azt mondja, bár szablyának néz ki, nem az. Ezzel, hogy a pajzzsal védekező emberben is kárt tudjanak tenni, a pajzs mögé is be tudtak csapni, ha meg harcolni akartak vele, fordítottak rajta és szablyaként használták. – Ezek formavilágában az ókori egyiptomi kardok éltek tovább – jegyzi meg Vágó Zsolt. Vannak kifejezetten díszes fegyverek is, példaként egy Eritreából származó, úgynevezett afar kést mutat, ami végig ezüstberakásos. Valamint egy etióp kardot: nagyon szép, feliratokkal díszített fegyver az 1900-as évek elejéről, az etióp császárok testőrségének tagjai viselték. – Ők európai mintára uniformist viseltek, ennek ellenére a második világháborút közvetlenül megelőző etióp–olasz háborúban még karddal és pajzzsal mentek Mussolini tankjai ellen – teszi hozzá.

Befele haladt

– Kelet-afrikai darabokkal kezdtem, s ahogy egyre jobban megismertem az afrikai fegyverkultúrát, úgy haladtam befele. A Kongó vidékén teljesen más jellegű harci eszközök voltak használatban, ezek már nem hasonlítanak az európaiakra.

Rangjelző kés Belga-Kongóból (mellette csádi hajítókés), valamint Mangbetu törzsfőnök ilyen rangjelző késsel egy 19. század végi francia újság címlapján | Fotók: Molnár Péter

A hagyományos lándzsákon, pajzsokon kívül hajítókéseket alkalmaznak – magyarázza, és háromféle hajítókést is mutat.

– Ezeket egyszerűen bedobják az ellenség közé, a kés a tömegközéppontja körül elkezd forogni, és mivel mindenütt ki van élezve, bárhol találja el az embert, mindenütt vág. Ezek is az 1800-as évek végéről, 1900-as évek elejéről származnak.

Hajítókés Belga-Kongóból | Fotó: Molnár Péter

Egy következő darabra azt mondja, az egy nagyon különleges fegyver Csádból. Az egyik legősibb fegyverforma, egy ókori egyiptomi falfreskón hasonló látható. Szintén mindenütt éles, de ezzel kardoztak is. A bíró egy képeslapot is megmutat, amin jól látható, hogy a bennszülöttek ilyenekkel harcolnak. – Ez a speciális íjászkés Nyugat-Afrikából származik. Az íjászoknak mindig problémájuk volt, hogy ha őket lerohanták, nemigen tudtak védekezni, mert nyíllal nehezen lehet. Ezt a kést viszont ráhúzták a kézfejre, és ha közelharcra került a sor, tudták használni. Ez kivételesen rézből van. Azt is lehet látni, mennyivel kezdetlegesebb az ő díszítő motívumuk, mint például az etióp kardon lévő – mutat rá Vágó Zsolt.

Fotó van róla

Egy szomáliai harci botról elmondja, ütöttek vele: habár nem túl nehéz, de egy helyre koncentrálódik a súlypontja, így hatásos fegyver volt, kifejezetten harcra szánták.

– A gyűjteményem darabjainak nagy része a XIX. század végéről származik. Interneten is lehet ilyesmit venni, de nem igazán merek, mert hamisítványok is lehetnek. Neves aukciós házaktól vagy gyűjtőktől érdemes vásárolni, az ő fegyvereik rendszerint visszakövethetőek – hangsúlyozza. – Ennek részben oka, hogy régen azért nem olyan sokan utaztak Afrikába, ha valaki ott járt, arról maradtak feljegyzések. Ha mondjuk valaki Teleki Sámuel unokájától vásárol, valószínű, hogy a híres ős gyűjtötte be a tárgyat. Vágó Zsolt felidézi a nála lévő etióp kard történetét: azt az utolsó etióp császár, Hailé Szelasszié testőrségének tagja viselte. Amikor a nevezett uralmát meg akarták dönteni, ő amerikai zöldsapkásokat hívott az országba, hogy a karhatalmi erőket felkészítsék a harcra, majd egy etióp díszkardot ajándékozott az egyik zöldsapkásnak; az átadás pillanatáról fotó is készült. – Ezt a kardot szereztem meg Amerikából. Sok fegyveren szöveg van, azok nyelvezetéből is lehet az eredetiségre visszakövetkeztetni. Egy ismerősömnek volt egy etióp albérlője, ő fordította le nekem, mi van a kardokon. Azt mondta, olyan ősi nyelvezetet használtak, hogy neki is nehézséget okozott megérteni – árul el egy „műhelytitkot” a bíró.

A legkülönlegesebbek

– Mintegy 60–70 fegyverből áll a gyűjteményem. A feleségem a fegyvereket a dolgozószoba kivételével kitiltotta a házunk minden helyiségéből, igaz, tavaly karácsonyra egy látványos fegyverfalat készíttetett annak egyik falára meglepetésül. A gyűjteményem legkülönlegesebb darabja talán a jogarszerű rangjelző fegyver Belga-Kongóból, amiből a világon nagyon kevés van.

Jogarszerű rangjelző kés Belga-Kongóból | Fotó: Molnár Péter

A legnagyobbon pedig már túladtam, egy lándzsa volt három méteres nyéllel és 80 centis heggyel, nem fért be a lakásba. Az árakra ugyanaz vonatkozik, ami a régiségekre: minden annyit ér, amennyit hajlandóak fizetni érte. Például dobókésből viszonylag sok van, ezért viszonylag nem olyan értékes, de vannak drágább tételek is. Egy pajzs akár sokat is érhet, főleg egy gyűjtőnek – mondja. Egy pajzsot mutat, amin Mária Terézia által kibocsátott ezüstpénzek vannak, megjegyezve, már az is rejtély a mai napig, hogyan kerültek ezek a pénzek Szomáliába, s már önmagukban rendkívülivé teszik a tárgyat.

Lőfegyverek

– Nagyjából tudom, milyen fegyverek vannak a gyűjtőknél. Ha álmodozhatnék, mit szeretnék megvásárolni, akkor például olyan hajítókést, amiből 5–10 van az egész világon; vagy kongói, nagyon szép elefántcsont markolatú fegyvereket, az ezzel kapcsolatos magyar szabályozás viszont szigorú. Elefántcsontot nem lehet tartani, csak ha igazolom, hogy száz évnél régebbi a tárgy. Itt kezdődnek a nehézségek. A fegyvereknél hasonló a helyzet. Gyönyörű marokkói, észak-afrikai lőfegyvereket vehetnék, de a magyar törvények ezek megszerzését, tartását szigorú feltételekhez kötik. Nemrég volt egy ügyünk, bíróság elé állítottak egy gyűjtőt, mert az általa beszerzett puskával tiltott lőfegyvertartást követett el. Ha gond van, a fegyvert el is kobozzák, és ezek a lőfegyverek már milliós tételek – mutat rá a bíró.– Azért gyűjtök, mert teljesen kikapcsol a bírói munkából. Úgy vélem, aki nagyon stresszes, felelősségteljes munkát végez, annak nyugodt hátországra van szüksége. Amikor a régi újságokat nézegetem, vagy más gyűjtőkkel beszélgetek, az teljesen más, mint amit a hivatásomban csinálok. Sokfelé jártam a világban, de Afrikában még nem voltam. Nem is szeretnék; az én fejemben a viktoriánus, felfedezők korabeli Afrika képe él, és attól tartok, ha ma látnám, nagyot csalódnék – árulja el.

Képeslapok és újságok

A fegyvergyűjteményt régi képeslapok és újságok egészítik ki. Utóbbiak zöme az interneten vásárolt, francia nyelvű lap, a XIX–XX. század fordulójáról. Vágó Zsolt gyakran ezekből azonosítja be, mi micsoda. Az újságok kis példányszámúak, borítójukon rajzok vannak, amiket kézzel színeztek ki.

A képeslapok egész albumokat foglalnak el; mint a bíró megjegyzi, olykor egy-egy darab maga is értékesebb, mint némely fegyver. Az egyik legérdekesebb 1904-es kiadású, a német gyarmatosítók harcát ábrázolja Namíbiában a herero törzsekkel, akiket gyakorlatilag kiirtottak. A német hatóságok nemrég kértek ezért bocsánatot a mai namíbiai kormánytól.

Bizarr rituálé lehetett

– Ezeket a fegyvereket kivégző kardoknak hívják – mutat néhány darabra Vágó Zsolt.

Stilizált magasba emelt karú embert ­ábrázoló „hóhér pallos” Belga-Kongóból | Fotó: Molnár Péter

– Rangjelző és rituális szerepük is volt. Az 1800-as évek végén betiltották a belga gyarmati hatóságok. Rabokat, elítélteket fejeztek le ilyen fegyverekkel. A leírások szerint az áldozatot egy faszékben rögzítették, meghajlították egy fiatal fa törzsét, és a végét egy kötéllel az ember nyakához rögzítették. Amikor ezzel a karddal levágták a fejet, azt a meghajlított fa, nos… beparittyázta az erdőbe. Ez feltehetően valamilyen termékenységi rituálé volt. Igazából a mai napig nem tudjuk, hogy valóban így történt-e, vagy az európai hódítók próbálták ezzel is megideologizálni, miért is kell a „kegyetlen és barbár” afrikai népeket a civilizáció áldásaival megismertetni, gyarmatosítani. De az is tény, hogy sok XIX. századi utazó leírta ezt a ceremóniát, egymáshoz nagyon hasonlóan.

– Szőke Tímea –