Afrikában gyógyított az újfalui orvos

Akt.:
Dr. Szegedi László célja, hogy minél több emberen segítsen, ezért szeretné rendszeressé tenni az idegsebész-missziókat
Dr. Szegedi László célja, hogy minél több emberen segítsen, ezért szeretné rendszeressé tenni az idegsebész-missziókat - © Fotók: Archív
Debrecen – Berettyóújfaluban született, majd Debrecenben élt, most Budapesten dolgozik dr. Szegedi László idegsebész szakorvosjelölt, aki missziót szervezett Afrikába, Malawiba, hogy az ottani betegeket gyógyítsa. A világ második legszegényebb országának kórházairól keveset tudott az orvoscsoport, amikor odaindult. Interjú.

Berettyóújfaluban született, majd Debrecenben élt. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

Berettyóújfaluban születtem, majd nyolcéves koromban Debrecenbe költöztünk. Az emlékek közül leginkább a szüleimmel és nagyszüleimmel töltött idők jutnak eszembe. Sokat voltam gyerekkoromban Zsákán, a természet és az állatok közelében, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok. Debrecenben végeztem az általános iskolát és a gimnáziumot is. A családomtól rengeteg támogatást kaptam tanulmányaimban és magánéletemben egyaránt, valamint ebben az időszakban nagyon sok barátot is szereztem. Velük a mai napig tartom a kapcsolatot, igaz, a munkám, illetve a budapesti életem miatt kevesebbet tudok hazajárni. Az orvosi pályafutásom során az első gyakorlatokat is Debrecenben töltöttem a Kenézy Kórházban. Majd a berettyóújfalui Gróf Tisza István Kórházban is gyakorlatoztam, édesapám mellett – ő dr. Szegedi László Lóránd, aki jelenleg a nyíregyházi kórház belgyógyászatának osztályvezetője.

Édesapja miatt választotta ön is ezt a hivatást?

Számomra sosem volt kérdés, hogy orvos leszek. Már egészen kicsi koromban sok időt töltöttem a kórházban, kórházi bölcsődében. Amikor apukám dolgozott, sokat voltunk vele, bejártunk hozzá, amikor ügyeletes volt. Úszni is a kórházi uszodában tanultam meg. Mindig otthonosan és komfortosan éreztem magam ebben a közegben. Már gyerekkorom óta szerettem volna másokon segíteni, betegeket gyógyítani.

Mi miatt döntött úgy, hogy Budapesten kezdi meg egyetemi tanulmányait?

A nővérem, aki nálam három évvel idősebb, szintén Budapesten végzett egyetemet. Ez akkor egy kicsit kinyitotta a látóteremet, és szerettem volna új embereket, egy új várost és új lehetőségeket megismerni. Ezért jelentkeztem a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karára, amit 2006-ban el is kezdtem.

Mikor kezdett el érdeklődni az idegsebészet iránt?

Első- vagy másodéves lehettem, amikor az anatómia során az idegrendszert tanultuk. Akkor döntöttem úgy, hogy először mint anatómia demonstrátor (tanársegéd) tevékenykedem. Majd az egyetem harmadévében kerültem az Amerikai úti Országos Klinikai Idegtudományi Intézetbe, ahol most is dolgozom. Önkéntesként kezdtem, majd az egyetem után jelentkeztem rezidensnek, jelenleg pedig végzős szakorvosjelölt vagyok itt.

Honnan jött az ötlet, hogy idegsebész missziót szervezzen Malawiba?

Ez szintén a gyerekkoromból fakad. Régi vágyam volt egy afrikai misszió megszervezése: megismerni új környezetet, új embereket, egy számomra teljesen idegen világba elmenni, ami a komfortzónánkon kívül van. Ez az ötletem 2017 tavaszán kezdett el a gyakorlatban is szerveződni. Megismertem a Magyar Afrika Társaság tevékenységét, megkerestem őket, hogy szeretnék egy idegsebészeti missziót szervezni Malawiba, ahonnan majdhogynem egy időben jött is egy megkeresés, hogy idegsebészeti segítségre lenne szükségük. Tudni kell, hogy egész Malawiban csak egyetlenegy idegsebész van. A világ második legszegényebb országa, ahol 18 millióan élnek, egy kórházi ágyra ötezer beteg jut. Amikor minderről tudomást szereztem, megszerveztem a missziót és 2017 októberében kiutaztunk. A csapatunkban dr. Nagy Gábor, dr. Markia Balázs, dr. Rácz Adrien és én mentünk idegsebészként, dr. Kelemen József pedig altatóorvosként vett részt ebben a küldetésben.

s23A Chileka nemzetközi repülőtéren (Blantyre) dr. Nagy Gábor, dr. Markia Balázs, dr. Patrick Kamalo (kinti idegsebész), dr. Rácz Adrien, dr. Szegedi László és dr. Kelemen József

A Magyar Afrika Társaság koordinátora, Szeremley Csaba nélkül azonban mindez elképzelhetetlen lett volna, ő volt az, aki mindenben segítette a munkánkat.

Milyenek voltak a kórházi körülmények?

Mi Blantyre városában dolgoztunk. A kórházban kevés diagnosztikai eszköz állt a rendelkezésre. Egy régi MRI készülékük van, ami nagyon lassan készíti a felvételeket, de szerencsére ezt mi tudtuk használni. Az ott lévő gyógyszerek mindegyike lejárt szavatosságú, ezeket használják, valamint az egyszer használatos eszközöket is – pl. az altatásnál használt légcsőtubusokat – is újra igénybe veszik. Mivel informatikai rendszerük nincs, a betegek nincsenek nyilvántartva, illetve azt, hogy a beteg alkalmas-e műtétre, egy rutin vérteszt alapján döntik el: ha nem HIV, hepatitis vagy malária fertőzött a páciens, akkor műthető. A hiányosságok mellett azonban vannak olyan dolgok, meglepő módon, amik adottak. Ez annak köszönhető, hogy több misszionárius csapat jár oda, melynek tagjai visznek magukkal sok hasznos készüléket. Ezekről sok esetben a helyi orvosok azt sem tudják, mire való. A mi munkánkhoz szükséges legfontosabb eszközök szerencsére a rendelkezésünkre álltak. Volt egy különös eset is. Még kiutazásunk előtt hallottuk, hogy Malawiban „vámpírok” rémisztgetik az embereket, és zavargások törtek ki. Ezzel nem is foglalkoztunk, viszont a kint tartózkodásunk második hetében kiderült, ez minket is érint, a kórházban ugyanis nem volt vérellátás. Ott ugyanis az a szokás, véradó kocsikkal járnak országszerte, és úgy adnak a lakosok vért, de ez a zúgolódások miatt elmaradt. Végül nagy nehézségek árán, szerencsére ezt is meg tudtuk oldani.

Honnan tudták, mit vigyenek magukkal?

Nehéz volt, mert Afrikának ezen a részén egyikünk sem járt korábban. Malawi egy olyan része a kontinensnek, ahova turistaként nem igazán utazik az ember. Csak arra tudtunk építeni, hogy az előttünk ott járó fül-orr-gégész és általános orvos csapatok mit tapasztaltak. Úgy mentünk, hogy mindent vittünk magunkkal, 150 kilogramm gyógyszerrel és adománnyal indultunk. Idén már ennél is több adományt tudunk majd magunkkal vinni.

Mik voltak a legfontosabb előkészületek?

Első a saját egészségünk fontossága. Én tizenegy kórokozó ellen kaptam hét védőoltást. A szakmai előkészületeket illetően, vittük a fejünkben lévő tudást, és megpróbáltunk a kinti körülmények ellenére egy olyan színvonalat biztosítani, mint ami itthon van.

Jellemzően milyen beavatkozásokat végeztek?

A kint töltött két hét alatt több mint harminc olyan idegsebészeti műtétet végeztünk, melyek itthon is nagyműtétnek számítanak, ezek akár öt-hat óra hosszáig is eltartottak. Szerencsére minden beavatkozás sikeres volt, minden betegünk túlélte. Azokra a betegekre koncentráltunk, akik gyógyítható, de életveszélyes állapotban voltak, például jóindulatú agytumorokat és fejlődési rendellenességek műtöttünk, leginkább gyerekeket és fiatal felnőtteket.

s22Több mint harminc műtétet végeztek el a magyar idegsebészek

Ennek a missziónak a sikerességén felbuzdulva döntöttem úgy, hogy ebből rendszeres programot kell csinálni, így lehetőséget kaphatnak más idegsebészek is. Idén júniusban mentünk volna újra, már minden készen állt, ám kiderült, hogy a Malawiban lévő egyetlenegy MRI készülék elromlott, így nem tudták kivizsgálni a betegeket, nem tudták őket műtétre előkészíteni. Nem akartuk kockáztatni az adományokat és az előkészületet, így ezt a missziót idén őszre halasztottuk el.

Malawiban hol laktak?

A szállásunk a Magyar Afrika Társaság által biztosított ház volt, ahol más misszionárius csoportok is szoktak lakni. Puritán környezet, ahol elektromos áram sem mindig volt, ahogyan meleg víz és internet szolgáltatás se nagyon. Általában fej- és zseblámpával tudtunk főzni és beszélgetni egymással esténként. Mindezek ellenére, nincs panaszunk, a szállás minden igényt kielégített.

A szakmai helytálláson túl pszichésen sem lehetett egyszerű helytállni.

Próbáltunk pszichésen is felkészülni arra, hogy mi vár ránk, de nem lehet. Nagyon sok történet érintett meg. Az segített, hogy munka után ezeket az eseteket kibeszéltük magunkból. Számomra lelkileg az volt a legnehezebb, hogy valahol húznunk kellett egy határvonalat. Rengeteg beteg van, nagyon sokan várnak műtétre, és volt, hogy azt kellett mondanunk, hogy ezt a gyereket megoperáljuk, a következőt azonban már nem, mert haza kell mennünk. Sokan szorulnak segítségre, de fel kell ismernünk, hogy mindenkin nem tudunk segíteni. Ám ha lenne egy kiépített szisztéma és rendszeres missziók, azzal már elégedettek lennénk.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy a körülmények ellenére Malawiban mégsem keseregnek az emberek.

Tele vannak élettel, ez valóban így van. Egy nagyon szegény, de rendkívül boldog nép él Malawiban. Nem sok elvárásuk van, mezőgazdasággal foglalkoznak, a társadalmuk természeti törvényeken alapul. Mindenhol mosolygós arcokat láttunk, bármerre jártunk, mindenki megköszönte nekünk, hogy elmentünk oda hozzájuk.

s2A Queen Elizabeth Kórház Idegsebészeti Osztályán

A kinti betegeknek és hozzátartozóknak teljesen más az életfelfogásuk, mint ami itthon megszokott. A halált az élet részének tartják. Hála Istennek, nekünk nem volt olyan betegünk, akit a műtét vagy az utána lévő időszakban elveszítettünk volna. Volt azonban egy gyenge állapotban lévő beteg, akit nem operáltunk meg, mert nem élte volna túl. A hozzátartozók megköszönték, hogy mi ezt korrekten közöltük velük. Úgy voltak vele, ha egy európai misszionárius orvos se tudja a lányt meggyógyítani, akkor senki. Így nyugodt szívvel tudták a beteget hazavinni és elengedni.

Idegsebészként mi a hitvallása?

A munkám iránti szeretet miatt lettem idegsebész, az emberi test működése mindig lenyűgöz. Nagyon sok súlyos betegséggel találkozunk nap mint nap, de ha egy pácienst sikerül meggyógyítanunk, az mindennél nagyobb élmény.

Vass Kata