Ady és a debreceni színház

Akt.:
Ady Endre
Ady Endre - © Fotó: archív
Debrecen – Publicisztikákkal, színházi írásokkal, kritikákkal, újságíróként igyekezett észrevétetni magát huszonévesen.

A debreceni színház történetének „kritikai csokrában” pompás virágok Adieu-Bandi, erdnE ydA, Dyb, a.e., Dyb-Andi, Diband, Kritikus, yda, azaz Ady Endre kritikái, teátrumi írásai.

Ady a zilahi és nagykárolyi iskolaévek után 1896 őszén érkezik Debrecenbe, hogy ott, „édes” kívánalmainak megfelelően jogot tanuljon. Kedve nincs hozzá, jó fiúként azért megkísérli. Nem sok sikerrel: 1897-ben, menekülésképpen, átiratkozik a pesti jogi karra, de az év utolsó hónapjaiban már a temesvári ítélőtáblán, 1898 tavaszán pedig egy zilahi ügyvédi irodában díjnokoskodik. Ősszel újból megpróbál a tudomány útjára lépni: visszairatkozik a debreceni jogi karra. Közben 1897 januárjától már rendszeresen jelennek meg versei és tárcái a zilahi Szilágyban. Mert ami igazán vonzza, az az újságírói világ. Debrecen pedig ekkortájt bőven kínált muníciót ahhoz, hogy az ifjú Ady (21-22 éves) bennük, rajtuk a körmeit próbálgassa.

Karcolgatott felszín

A Debreczeni Főiskolai Lapoknál kezdi publicisztikai pályafutását, több verse is ott jelenik meg, majd az 1894-ben indult Debreczeni Reggeli Újságnál folytatja a hírlapírást. 1898 decemberében azután végleg sutba vágja jogi tankönyveit, s belép a kormánypárti, 1891-es indulású Debreczeni Hírlap szerkesztőségébe, hogy 1899 tavaszán, mintegy zökkenőmentesen, átmenjen a függetlenségi, 1869-ben létesült Debreczen című hetilaphoz.

1900 januárja viszont már a nagyváradi, szabadelvű Szabadságnál találja: mert Debrecen „nyomasztja”. „Nem igen akarták látni bennem még a Csokonai legpicinyebb öccsét sem”, panaszolja, bár e városban jelenik meg első verseskönyve, Ábrányi Emil előszavával 1899 júniusában. Ezek a lapok a cikkei, közöttük a színikritikái mellett a verseit is rendszeresen közlik, a Versek című, az édesanyjának ajánlott első kötet ezen alkotások gyűjteménye. A kötetre előfizetőket toborzó ajánlásokat, felhívásokat is közzétesz, s persze kérni már ekkor is úgy képes csak, ahogy majd a Nyugat szerzőjeként a tízforintnyi előlegeket: hatalmas öntudattal, önérzettel. Úgy várja a „nagyközönségtől” a verseskönyvét támogató forintokat, hogy ugyanazon mondaton belül egyúttal a megvetéséről is biztosítja a leendő adakozókat, miszerint nem ígérheti, hogy „a könyvemre teendő esetleges kritika reám hatással fog lenni”. Hogy a debreceni színházi előadásokra tett kritikái hatással voltak-e a teátrum életére-sorsára, aligha kérdéses, alapvetően nyilván nem, egy-egy színész, de még inkább színésznő bemutató utáni másnapjait azért képesek voltak e cikkek alaposan megédesíteni vagy éppenséggel megkeseríteni.

… majd vette kalapját

A debreceni, magyar nyelvű színészet (tehát nem az állandó kőszínház, amely 1865-ben nyílt meg) 1898. november 27-én ünnepelte századik születésnapját: Ady első komoly debreceni színházi írása 1898. november 27-én és 28-án az évfordulóra készült, visszatekintő kultúr-históriai elemzés volt a Debreczeni Reggeli Újságban (Száz éve, illetve Debrecen örömünnepe). Színházi tollnokként e cikkeivel debütál, ám utána rögvest kritikai húrokba csap. Az 1898-99-es évadban 131 bemutatója, illetve előadása volt a debreceni színháznak (Csokonainak csak 1916-tól nevezik), zömmel olyan művek, melyek premierje az előző, vagy a korábbi években esett meg, de mégis irdatlan előadás- és darabmennyiségről van szó, a színház a város meghatározó kulturális intézménye. Ady – e meghatározó szerephez illően – több mint hetven, a színházzal foglalkozó cikket publikál ittléte alatt.

A költő (és kiugrott joghallgató), aki a színpadot is a becsületes, igazmondó játék terepének óhajtaná, csömörös mondatokkal búcsúzik majd 1899 decemberében a várostól (meg színházától): „festett világ, hideg ország a színpad világa, elrabol minden illúziót”.

Mi szép és nemes

Mindent azért mégsem, vélhetjük, mert 1900 januárjában már a váradi színház bűvkörében forog, s szereti „bolond, meleg szívvel a kulisszák festett világát”. S minden kiábrándultsága ellenére bizonyára hiszi, amit a debreceni színészet megalakulásának 100. évfordulójára írott cikkében vallott: a színház „hatalmas ereje lesz a nemzeti nyelvnek és szellemnek, oltára a szépnek, nemesnek”.

Nagyváradról majd a Budapesti Naplóhoz kerül a színikritikus Ady (1904-1908 között), megjárja Párizst is, 1910-től a Nyugatban s a Világban jelenteti meg, csökkenő számban, utóbb csak elvétve színházi cikkeit, mert akkor már borzadozik a teátrumoktól: „avas színház-lenéző”-nek hívja maga magát.

A festett világ illúziótlansága lassan elkomorítja az ő bolond, meleg szívét is.

– Cs.Nagy Ibolya –


Felidézünk kettőt Ady Endre debreceni színházi publicisztikái közül:

Debrecen örömünnepe

Lélekemelő, szép ünnepély zajlott le tegnap Debrecen város falai között. A nagy magyar alföld metropolisa, a tiszamelléki magyarság szíve, századik évfordulóját ünnepelte annak a nagy kultúrtörténeti jelentőséggel bíró eseménynek, hogy először hangzott el magyar szó az örök jót és szépet hirdető színpad deszkáiról a debreceni közönség előtt. Az impozáns, lélekemelő ünnepélyt a Csokonai Kör rendezte, híven hivatásához és csaknem egy időben a költő Csokonai születésének évforduló napjával, aki maga is a magyar nyelv önfeláldozó úttörői közé tartozott, és aki a legelső színműíró volt Debrecenben.

Száz év telt el azóta, hogy a vándorútra kelő Erdélyi Magyar Színjátszó Társaság a Királyhágón innen először ütött sátort, éppen Debrecenben, az öreg Fehérló szálloda, a mai vármegyeháza udvarán. A magyar Múzsa mindjárt kezdetben puha, meleg fészket talált nálunk. A nemzeti színészet, e hatalmas kulturális tényező történetének lapjain a legfényesebb betűkkel van beírva Debrecen város soha meg nem szűnő áldozatkészsége, amellyel az úttörőket és az ő utódaikat mindenkor istápolta, buzdította és pártfogolta. Miként maga e pusztába épült ős város és minden kulturális intézménye, úgy színészete is mindig magyar volt. Csaknem páratlan jelenség Magyarország városainak történetében – amelyekben nehéz küzdelmet kellett a magyar színészetnek vívnia az idegen Múzsa ellen, míg ezt kiverhette erős állásából, vagy úgy-ahogy szerény helyet tudott magának szerezni a hatalmasabb, az idegen ajkú lakosság által jobban kedvelt német színtársulatok mellett.

Debrecen város közönségének erős nemzeti érzületét, a magyar színészet iránt száz év óta tanúsított lángoló szeretetét, áldozatkész műpártolását méltányolták tegnap mindazok a kulturális intézetek és irodalmi társaságok, amelyek átérezve e százados évforduló jelentőségét, elküldötték képviselőiket, hogy velünk együtt ünnepelve, emeljék Debrecen város örömünnepének díszét, fényét. Köszönet érte nekik, hogy részesei lettek a mi jubileumunknak; amiért ők is ide zarándokoltak a magyar színészet annyi halhatatlan nevű apostola által taposott földre, hozván magukkal az úttörők emlékezetét dicsőítő koszorúkat.

– Debreczeni Reggeli Ujság, 1898. november 28. –

Bánk bán

Tegnap ünnepi előadásban láttuk viszont Katona remekművét, melyet egy „újévi allegória-képlet” előzött meg. Az előadás igyekezett méltó lenni Katona halhatatlan művéhez, s hogy egészen nem volt méltó, részben a szereplőkön, részben pedig a közönségen múlott. Az esti szép számú közönség nem Bánk bánért, hanem az ünnepért verődött össze, és sokszor hatott zavarólag az előadásra. Az előadás különben, egypár szereplőnek érintett gyengeségét leszámítva, egészben véve sikerült. Komjáthy Bánk bánja nem közönséges alakítás. Van benne igazság, hűség és művészet. Mindvégig megkapó, érdekes és sok új vonást mutató alakítását lelkesen tapsolta meg a közönség. Komjáthyné jó Gertrudis volt. A negyedik felvonás végjelenete után percekig tapsolta a közönség. Ódry Ottó szerepében minden lehetőt megtett. Egyre azonban figyelmeztetjük. Ottó gyenge jellem, egy eleven báb ugyan, de rajzolásának mégis művészinek kell lenni. Az ő Ottójában több művészi öntudatosságot szerettünk volna látni. Petur bánt Fenyéri egyik legjobb szerepének tartjuk. Sokoldalú művészünk tegnapi játéka csak igazolta azt, hogy benne erős és igaz művészegyéniséget bírunk. Tanay Biberach szerepében – sans fráse – kabinetalakítást nyújtott. A fiatal művészt most közelebb háromszor, három különféle szerepkörben láttuk, s ő mindenütt igazi és nagy sikert ért el. Sokoldalú, intelligens, talentumos színész, ki sokra fogja vinni. Sziklay (Tiborc),T. Halmy Margit (Melinda), Csatár (Simon bán) jók voltak. A többi szereplők is buzgólkodtak.

– Debreczeni Hírlap, 1899. január 2. –


Tudta-e?

A debreceni városi színházban stílszerűen a Bánk bán fenséges mondatai csendültek fel először, s éppen húsz év múlva követték őket Az embertragédiájának filozofikus mélységű gondolatai – emlékeztet kollégánk, Bakó Endre.Az első érdemleges információt a Debreczeni Ellenőr (1885. január 12.)című lap közölte az eseménnyel kapcsolatban: „Paulay Ede Debreczenben. A budapesti Nemzeti Színház nagynevű igazgatója, mint örömmel értesültünk, elfogadta Krecsányi színigazgatónk meghívását, s Az ember tragédiája előadására leutazik Debreczenbe. A remekművet tudvalevőleg Paulay alkalmazta színpadra, s itt az ő szcenírozásában fog az színre kerülni….” Az ezt követő kisebb-nagyobb előzetes híradások közül kiemelkedik egy bőséges ismertető. Eszerint Paulay a 15 színt néhány képből álló előjátékra és öt szakaszra bontotta. (Madách. Az ember tragédiája. Debreczen, 1885. január 21.)

A darabot 1885. január 24-én, egy szombati napon mutatták be. Az Ellenőr a fővárosi Nemzet című lap gáncstalan kritikáját vette át, a „Debreczen” azonban a főszerkesztő, Gáspár Imre (A Marseillaise magyar nyelvre fordítója) tollából szokatlanul nagy terjedelmű bírálatot közölt. Ebből idézünk részleteket. „Ha az ’Ember tragédiájának’
(sic!) nagy színházi szerkezetétől, s az egészről azt mondjuk, hogy nem színpadra való, ez alatt azt értjük, hogy hatása fennköltebb, magasztosabb hatású s az általa fennköltött érzések nem a szokott színpadiak, hanem inkább templomiak, mert (…) az embernek az egészhez való részességét tárja elénk. (…) Tekintve az óriási feladatot, tekintve a helyzet különösségét, melyben legnevezetesebb az, hogy játszaniok kell azt, ami csak részben játszható, még a Nemzeti Színház színészeivel szemben is megelégedett a kritika a nemesebb igyekezet méltánylásával.” (Ezután részletesen elemzi a főszereplők /Kissné: Éva/, /Abonyi: Ádám/, /Halmai: Lucifer/ alakítását, a kisebb szerepek meg szólaltatóinak játékát, majd méltatja Krecsányi rendezését.). „Igen örvendünk e nagyszabású színpadi kísérlet ily nagy sikerének, s midőn ennek a műhöz méltó áldozatkész színrehozataláért elösmerésünket fejezzük ki, azt is reményeljük, hogy a jó hangulatot a nemesebb színpadi irány ápolására fogják felhasználni.









hirdetés