A visszailleszkedés útját tapossa ki: a Viszkissel beszélgettünk Balmazújvároson

Ambrus Attila
Ambrus Attila - © Fotó: Matey István
Balmazújváros – „Nekem küldetéstudatom, hogy rávilágítsak a visszailleszkedés problémájára.” Interjú Ambrus Attilával.

Viszkisként ismeri egy ország Ambrus Attilát, aki több tucat bankot rabolt ki, míg rendőrkézre nem került. Szabadulása óta keramikusként emlegetik, mégsem feledhető a története, hiszen ez év novemberében kerül mozikba a Viszkis című film. Kerámiáival és történetével Balmazújvároson járt.

A történetét szinte az egész ország ismeri, mégis vannak az életének olyan szakaszai, amiről nem lehet eleget beszélni. Jégkorongozóból vált kerámiakészítővé. A börtönben ismerkedett meg ezzel a szakmával, szabadulása után pedig kisebb üzletet épített köré. Hogyan kezdődött?

Ambrus Attila: A börtönben indult egy intenzív, egyéves OKJ-s képzés. Tizenhatan végeztünk, ebből kilencnek én csináltam a vizsgamunkáját. Ez nem dicséret és nem negatívum, egyszerűen érdekelt ez a világ és úgy gondoltam, hogy ez egy kitörési pont lehet az életemben.

Mit jelentett ez a szakma akkor és ott a börtönben?

Ambrus Attila: Egy ingerszegény környezetben nagyon fontos az, hogy az ember valamit alkosson. Amikor csak falak vesznek körül és semmilyen inger nem ér, nagyon fontos, hogy valamit csinálj. Szeretnéd, hogy elismerjék a munkádat, szeretnél valamit visszaadni a társadalomnak. Ezt nem azért mondom, mert jól hangzik. Én ebben hittem, ebben hiszek a mai napig.

Mikor következett be ez a szemléletváltás?

Ambrus Attila: A változás nem ment egyik pillanatról a másikra. Évek kellettek míg rájöttem, hogy muszáj beállnom a sorba, mert soha nem szabadulok. Néhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy felismerjem, egyszerűen saját magam fogja vagyok. Minden tekintetben muszáj volt nyitnom a világ felé, mert addig mindenki hibás volt. Akkor jutottam el arra a pontra, hogy azt mondtam, nem apám, nem anyám a hibás, hanem én toltam el az életemet, nekem kell ezt helyrehozni. Én hiszek az újrakezdésben. Harminchét­ezer forinttal szabadultam, ha a barátaim nincsenek, akkor nincs újrakezdés. Én hiszek abban, hogy az óvodában és a lövészárokban köttetnek a barátságok, nekem a lövészárok a börtön volt.

2015-ben jelent meg a Haramia című könyve, 2017 novemberében pedig filmvásznon is megelevenedik a története. Hogyan indult a munka Antal Nimróddal, a film rendezőjével?

Ambrus Attila: A Nemzeti Múzeum kertjében árultunk egy rendezvényen, odajött egy zöld dzsekis csávó és azt mondta: Szia, én vagyok az Antal Nimród és veszek egy zöld flaskát. Mondtam, hogy parancsolj. Nem is ugrott be, hogy ki ő. Kiderült, már nagyon régóta meg akarja ezt a filmet csinálni.

Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Volt beleszólása a film alakulásába? Részt vett a forgatókönyv­írásban?

Ambrus Attila: Több mint 2 éven keresztül meséltem. Nimród az Egyesült Államokban élt, nem tud magyarul írni. Én meséltem neki, ő leírta angolul, aztán ezt le kellett fordítani. Elvittem őt Erdélybe, a szülőföldemre, nagyon sokat voltunk helyszíneken, nagyon komoly munkát végzett. Mivel nem vagyok filmrendező, nem akartam beleszólni. Van egy alkotói szabadság, én ezt tiszteletben tartom. Annyit kértem a Nimródtól, hogy néhány nevet változtasson meg a személyiségi jogokra való tekintettel, de egyébként nem volt különösebb beleszólásom. Egy nagyon komoly szakembergárda volt a film mögött, mind Nimród, mind a producer és a színészek személyében.

Milyen tanácsokkal tudta segíteni Szalay Bencét, a filmbéli önmagát?

Ambrus Attila: Mondtam, hogy addig nem játszhatja el a szerepemet, amíg nem lop el egy csokit a közértből. Amíg ezt nem teljesíti, addig nem lehet bűnöző. Végül a jégpályáról egy korongot emelt el, hogy meglegyen a feelingje.

Kapunk-e választ a filmben arra a kérdésre, hogy miért indult el a bankrablói pályán és megértjük-e az okokat?

Ambrus Attila: Ez egy komplex dolog. Tudniillik Nimród arra törekedett, hogy ne csináljon belőlem hőst. Próbált minden karaktert korrekt módon bemutatni. Az, hogy milyen társadalmi üzenete van a filmnek, majd mindenki eldönti. Nyilván megvannak az okok, az indokok, hogy miért indultam el a lejtőn, de én azt gondolom, sokkal fontosabb a film szempontjából abból kiindulni, hogy ez a film lényegében arról szól, hogy az ember beül a moziba és két órán keresztül megfelejtkezik arról a három csekkről, ami a postaládájában van. Az, hogy ez mennyire lesz a szórakoztató vagy dokumentumfilm jellegű, az személyfüggő. Beszéltem egy hölggyel, aki a fókuszcsoportban részt vett. Ő azt mondta, hogy Magyarországon még ilyen jó filmet nem látott. Akiknek nem tetszett a film, azoknak sem a film struktúrájával volt problémájuk, hanem a személyemmel. Egy Nobel-díjas fizikusról is lehet filmet csinálni, de azt a szakmán belülieken kívül nem sokan néznék meg – ami szomorú egyébként, de az a helyzet, hogy a bűnözéssel való kapcsolat nagyon sok embernek mozgatja a fantáziáját.

Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Egy ország ismeri Viszkisként, ki tud, ki akar egyáltalán szakadni ebből a szerepből?

Ambrus Attila: Nehéz, nem lehet. Az a helyzet, hogy ez egy kis ország, kaptam egy skatulyát. Azt tegyük hozzá, nem vagyok rá büszke. Soha nem az volt a cél, hogy én ezzel haknizni járjak. Engem megkerestek, azért jöttem ide. Amikor kiállok ide, mindig meghal a lelkem. Nekem ez nem jó. Én azt gondolom, fontos, hogy legyen egyfajta társadalmi üzenete az egésznek; minden mélységből fel lehet állni. Akarni kell, kitartónak, alázatosak, szerencsésnek kell lenni hozzá. És kellenek a barátok. Én azért vagyok itt, mert nekem szerencsém volt. Sok ember ki akar törni, csak egyszerűen nem tud, mert a környezete nem engedi, mert olyan szubkultúrába megy vissza, ahol nincs kitörési pont. A reintegráció a gyakorlatban nem működik. Próbálom felhívni a figyelmet arra, hogy igenis fontos azokkal az emberekkel foglalkozni, akik szabadulnak. A börtönben piacképes szakmákat kell a kezükbe adni, olyannal kell foglalkozniuk, aminek van perspektívája, van jövőképe. Ne az legyen, hogy elvégzek szakot, kijövök és egyrészt azért nem vesznek fel, mert büntetett előéletű vagyok, másrészt azért, mert nincs rá piaci igény. Lehet sok idő, mire célba érek, lehet hogy idealista vagyok, de én hiszek abban, hogy van egy irány. Ezeket az embereket vissza kell illeszteni a társadalomba, és ha nekem egy pici sikerem is lesz ebben, ha száz emberből egy elgondolkodik, akkor megérte ez az egész.

– Kiss Dóra –


Nézze meg Ön is!

Egyszerű használat:

  • Olvassa be a QR-kódot!
  • Olvassa el a teljes interjút!
  • Nézze meg az anyaghoz készült 360 fokos videót a hirek360.hu oldalán!



A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .






hirdetés