A világunk jobbá tehető, gyermeket csinálni érdemes, óbégatni felesleges

Akt.:
A világunk jobbá tehető, gyermeket csinálni érdemes, óbégatni felesleges
© Fotó: Matey István
Debrecen – „A gyerekeknek való zenélésnél a felnőtt popszakmában jelenlévő exhibicionizmus egyszerűen nem működik.” Nem tetszik egy csomó minden, amit ránk erőltetnek, de kicsi vagyok a változtatáshoz, óbégatni meg nem akarok, úgyhogy elindultam a magam útján – vallotta a hazai szubkultúra egyik legtermékenyebb zenésze. Interjú Kardos-Horváth János énekes-zenész-dalszerzővel.

A Kafkaz és a nemrégiben újraélesztett Kaukázus frontembere Debrecenben a HAHÓ Együttessel csinált nagy bulit a karneváli héten a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon. A buddhista zarándokútján tapasztaltakról, a hallgatóság hozzájárulásával készült klipről és az átadandó értékekről beszélgettünk.

Egy Facebook-posztodban azt írtad: szeretem a hittel írt dalokat. Miben kell hinni egy dal megalkotásához?

Abban, hogy, hogy lehet jobbá tenni a világot. Legalábbis a mi műfajunkhoz ez kell, Marilyn Manson dalaihoz nem biztos.

Gyerekzenekarral érkeztél ide, mit ad neked ez a fajta dalszerzés és egy ilyen koncert?

Nekem ez adja a legnagyobb bulit a világon: a gyerekek partnersége, vidámsága. Itt nem alkoholmámorosokat és depressziótól szenvedőket kell meggyőzni arról, hogy jó a zenekar, és az élet mégis szép. Mi is apák vagyunk és tudjuk, amit a gyerekekbe táplálunk az lesz a világ, a mi jövőnk is. Szeretnénk átadni azokat az értékeket, amiket mi is megkaptunk. Az ökológiai tájékozottság szerintünk nagyon fontos, a gyerekek felnőtt korában a környezetvédelem súlyosabb kérdésként lesz jelen, mint nálunk.

1L2A2881Fotó: Matey István

Ezen kívül milyen értéket szeretnél még közvetíteni, akár a zenekarral, akár a magánéletben a saját gyermekeidnek?

Manapság nagyon nehéz megfogalmazni, mi a fontos érték. Szerintem a barátkozásra, ismerkedésre való nyitottság, az elfogadás képessége, az előítéletek leküzdése mindenképp. A saját gyerekeimen látom, – bár nem könnyű –, megtanítható, hogy ne feltétlen ellenségeket lásson a tőle különbözőkben, de meg tudja védeni magát, ha kell. A közösség felé kéne tolni a kicsiket, ezt próbálom átadni nekik. Egy bizonyos szintig ez működik: óvodás korig szinte természetes. Az iskolában a szülőnek kevés tere marad, mert a tanár többet látja a gyereket, mint a saját apja. Meg kell próbálni segíteni a tanító néniket is ebben a törekvésben. Gyakran járunk iskolákba játszani, a gyerekeimnek már ciki is, ha fellépünk megint valamilyen tematikus napon náluk.

Lényegi érték még a nyelvtudás. A következő lemezünk valószínűleg egy nyelvtanulós album lesz. Óriási a világ, nagyon kevesen vagyunk mi benne. Szerintem az lesz a jövő, hogy kialakul egy planetáris tudat, mert ugyanaz a kérdés Szlovákiában, Afrikában meg Botswanában: van-e eső, lesz-e levegő.

Mi a legemlékezetesebb visszacsatolás, amit gyermektől kaptál a zenekar kapcsán?

Egyszer egy kislány azt mondta: Janó bácsi, miattad született meg a húgom. Nem tudom, ezt hogy értsem, de örülök. (nevet) Maradt már kiskutya családnál azért, mert a robotkutyás dalunkat hallották és sikerült meggyőzni a szülőket. De leginkább jólesők azok az esetek, amikor nem közvetlenül nekünk jönnek a visszajelzések, hanem kapunk egy videót, hogy a dalunkat énekelték el ilyen vagy olyan óvodai ünnepségen. Az a fajta exhibicionizmus, ami a popszakmában a felnőtteknél jelen van, a gyerekzenélésnél egyszerűen nem működik. Ki az a felnőtt, aki a gyerekek hátán akar valahová eljutni? Csak annak van értelme, ha valamit adni akarunk nevelő célzattal. Nem mi vagyunk a lényeg, hanem, hogy menjenek a dalok, és az üzenetek dolgozzanak a kis fejükben, életükben.

1L2A2970Fotó: Matey István

Alkotótársaid jó része komolyan veszi a közösségi megjelenést, mint marketing lehetőséget, mások nem törődnek vele. A te Facebook-oldaladon találunk selfie-t egy rossz karalábéfőzelék elfogyasztása után és koncertajánlót is. Teljesen esetleges, hogy mit posztolsz?

Nagyon bedarálta az internetet a Facebook, ez egyáltalán nem jó, de nem lehet ellene mit tenni. Nem fog örökké tartani. A tudatosságot az egész művészeti és szórakoztatóiparban fontosnak tartom, de fantázia nélkül nem lehet működtetni semmit. Sokan próbálták már magyarázni, hogy minden nap kell posztolnom bizonyos eredményhez, de én ezt nem tudom komolyan venni. Ha van közlendőm, átadni való információm, vagy egy-egy agymenés, akkor posztolok. Csak a like-ok miatt írni nem érdemes.

Ami a marketinget illeti: szentimentális pasi vagyok, érzelmi alapon hat rám minden. Ma még a gumiabroncsokat is érzelmekkel adják el és ehhez akár még egy gyerekzenekarnak is fel kellene nőni valamelyest. De az a fajta tudatosság, amivel a milliókat kereső marketingigazgatók dolgoznak, ráadásul silány termékeket reklámozva, az nálunk nincs. Pedig talán épp fordítva kellene lenni: a kulturális termékekbe volna érdemes több pénzt tenni, nem például az autókba, amik mindenkit szennyeznek. Tudom, ez illúzió.

Májusban jelent meg az első közösségi finanszírozású kliped a Lila című dalhoz. Miért ezt a formát választottad? Van-e hasonló terved?

Mert tényleg nem volt pénzem arra, hogy ezt a klipet kifizessem. Nálam eljött annak az ideje, hogy az önjelöltséget váltsa fel valami. Úgy lenne helyes a kulturális támogatás, ha az emberek dönthetnék el, hogy mi jelenjen meg. Nem tetszik egy csomó minden, amit ránk erőltetnek, de kicsi vagyok a változtatáshoz, óbégatni meg nem akarok, úgyhogy elindultam a magam útján. Megírtam a dalt, kifizettem a stúdióköltségét, eljátszottam majd megtaláltam Kondor Noémi rendező-szerkesztő művésznőt, aki megcsinálta az alapot és letisztult a várható költség. Bátorkodtam kiírni az embereknek, hogy ennyibe kerülne, ha tetszik nektek, csináljuk meg. Szeretném ezt folytatni. Szükség van a fogyasztók bevonására, mert átalakulóban van minden és nincs elég forrás. Így próbálunk a hátrányból előnyt kovácsolni.

A Rájátszás koncertek kapcsán készült filmben azt nyilatkoztad, ha valami dolga van az irodalomnak, könnyűzenének, akkor az, hogy megőrizze a művészek gondolatait az időszakról, amiben élnek. Kor lenyomatok az alkotások. Termékeny szerző vagy, gondolsz erre, amikor dalt írsz?

Á, nem. Nem lehet. Bár, ahogy öregszem egyre fontosabb, hogy mit mondok, de ha erre előre figyelnék, az erős korlátozottság lenne. Lehet, hogy most egy nagy misztikumot robbantok szét, de én egy praktikus pasi vagyok ebből a szempontból. Nincsenek erős költői ambícióm. Szóljon jól, olyan szavak jöjjenek, hogy ízléses legyen a dal. Az én ízlésemet tükrözik ezek a zenék. Ha gondolok is erre, az csak béna kompenzálás. Például, amikor a 18 éves japán terepjáróval jövünk Debrecenbe négyen és ledudálnak az autópályán, elgondolom, hogy azért van alattunk szar autó, mert mi missziót csinálunk, „rólunk majd lesz szobor”. Ez sovány vigasz. És én szeretnék is szakítani a közép-európai szorongó művész-érzettel, ami póz lett mára. Nem cigarettafüstben magamnak akarom írni a dalokat.

1L2A2948Fotó: Matey István

Az MR2 Petőfi Rádióban való megjelenésedkor – mindamellett, hogy örültem – olyan érzésem volt, mintha ez a szerep nem illene a rólad kialakult képbe. Hogyan kerültél kapcsolatba a rádióval? Mivel lettél több reggeli műsorvezetés egy éve alatt?

Az Anyám tyúkja gyerekműsort kezdtem vezetni vasárnaponként. Aztán átalakult a rádió, bementem próbaadásokra és ott ragadtam. Gondoltam, hogy nem lesz sima, mert undergroundból jövök. Az az alapkép, hogy bárki van hatalmon az underground megbízható ellenállója lesz. Tíz évvel ezelőtt egy törött nyakú gitárral jöttem vissza Budapestre Tatabányáról. Úgy éreztem, nagyon nagy szó, hogy be tudok ülni egy országos reggeli műsorba. Nem áll messze tőlem a műfaj, attól viszont ki tud üresedni, hogy nagyon széles réteg nevetgélését próbáljuk megcélozni. Meg attól, hogy emberpróbáló meló. Nyilván nem tud senki minden egyes reggel hajnali kelés után nevetgélni, ennek egy része színészkedés, amit én képes voltam egy ideig csinálni. Aztán ami miatt érdekes lehettem, ami miatt odakerültem, nem tudtam elég erősen képviselni. Nem akartam boxzsák lenni a számomra fontos értékek miatt, így vége szakadt a történet. Rengeteget tanultam az egy év alatt. Szívesen folytatnám a műfajt, de talán nem ilyen széles körű hallgatóságnak, és szofisztikáltabb témákban. Bár szerintem minőségi műsort országosan is lehetne csinálni. Nem az emberek átlagos igénye alá kellene menni, hanem mutatni egy szintet, hogy ide jöjjenek velünk föl. De itt kényelmeskedés megy, mert mindenki rettegve fogja a székét: hozni kell a számokat. Inkább csinálnak olyat, amit mindenki biztosan szeret és így romlik egyre a szint. Pedig óriási hatalom a rádió, milliókhoz jut el. Miért ne lehetne érdemit adni a hallgatóknak?

Nemrégiben egy hónapos buddhista zarándokúton jártál. Miért indultál erre az útra? Milyen tanulsággal tértél haza?

Egyszer megérkezett a hívás az indulásra. Kerestem támpontokat, kiüresedett nekem a vallás, reméltem, hogy valahol van még valami több. Mivel a véletlen a hülyék Istene, egy csomó minden úgy alakult, hogy el tudjak utazni. Leesett az állam. Annyira megszerettem Ázsiát, hogy ötször mentem végig ezen az úton hat év alatt. A zarándokút Buddha életének fontos pontjain vezet végig. Kaptam egy nagyon erős hatást egy másik világból, gondolkodásból, társadalomból, szocializációból. Ez nem vallás, hanem egy életritmus, amit nekem valamiért meg kellett tapasztalnom. Ázsia hatalmas, az emberek élni akarnak, mindenütt gyerekek vannak. Hazaérkezve azt láttam, hogy itt vannak a gyönyörű földek, erdők, hegyek, dombok és nincs aki éljen vele. Itt egy kicsit lustálkodás van, pálinkaivás meg disznózsírevés.

Mi volt a legerősebb élményed?

A nagyság. Akkora városban jártam, mint a mi országunk. Rengeteg színes ember között álltam én, mint a kilencmilliós ország szubkultúrájának egyik énekese és senki azt se tudta, ki vagyok, hol van a hazám. Ezen változtatni szeretnék, mert tudom, hogy Magyarországon az emberek jó fejek, leleményesek, bár kicsit talán zárkózottak, amit rosszra is ki lehet használni. Szeretnék az embereknek hitet adni, hogy érdemes Magyarországon gyereket csinálni, és elengedni, hogy lesz-e pénz rá vagy sem. Ne azért csináljunk gyereket! A materiális világon túl kell látnunk.

A zarándokútról készült film főcímdalában azt énekled, „én a te tükröd vagyok, te az enyém”. Milyen tükör szeretnél lenni?

Egészséges, megbízható, a feladatát jól ellátó.

– Megyesi-Horváth Borbála –


Elismerések:

Kardos-Horváth János
(Budapest, 1981. augusztus 27.)

  • 2008 köztársasági érdemkereszt az ökotudatos dalszövegekért
  • 2015 „a természetvédelem nagykövete”cím a Földművelésügyi Minisztériumtól az ürgedalokért