A világ Senkikirály görbe tükrében

Egy őrült naplója – Keresztes Tamás főszereplésével
Egy őrült naplója – Keresztes Tamás főszereplésével - © Fotó: Takács Attila
Debrecen – Nemrégiben a debreceni közönség is élvezhette Keresztes Tamás játékát az Egy őrült naplója című monodrámában.

„Spanyol király vagyok” – hangzik el már majdnem a darab végén a felismerés, amely – ha csak rövid időre is – de megnyugvást hoz Gogol identitását, énképét és mindenféle társadalmi kapcsolatát elvesztett címzetes fogalmazója, Popriscsin számára. Ám az Egy őrült naplóját monodrámaként elénk táró, a főhős szerepébe bújó Keresztes Tamásnak, amíg eljut eddig a mondatig, rendkívül sok dolga van a színpadon. Meg még ezt követően is.

Például az önmagából való teljes – szó szerinti és átvitt értelemben vett – „kivetkőzés”. A több mint másfél órás előadás közben ha egy korábbi darabbéli vagy filmszerepe, zenei produkciója kapcsán volt már közünk ehhez a színészhez, az itt garantáltan nem jut eszünkbe. Keresztes itt minden egyes apró rezdülésével, mozdulatával, gesztusával, hanglejtésével és alakváltozásával azzá a Popriscsinná „vedlik”, akihez a társadalom nagyon régen elfelejtett szólni. Akit nagyon régen érintettek meg utoljára. S aki – mindezt kompenzálandó – felépít magának egy olyan világot, amelyben létezve végül maga zárja ki a legcsekélyebb esélyét is annak, hogy érintkezzenek vele.

Fotó: Takács Attila Fotó: Takács Attila ©

Egyenes helyett görbe

A Keresztes Tamás megálmodta díszlet tökéletesen tükrözi ezt az „elzártak maguktól, hát én is elzárom magam”– életérzést. Ebben a térben ugyanis, ami a színpadon belül egy lakásbelsőt ábrázoló kisebb színpad semmi sem egyenes. A falak, az ajtófélfa, de még a kályha is görbe, tükre annak a ferdén látott világnak, ahogyan Popriscsin gondolkodik róla. Itt és ide egy „egyenesen” működő ember nemhogy létezni, még bemenni se tudna. Popriscsin ugyan kezdetben kimerészkedik – eljár dolgozni a kegyelmes úrhoz, kihallgatja a kutyák természetesen csak az ő füle számára hallható újabb beszélgetését, s ábrándozik főnöke lányáról –, de gondolatban soha nem hagyja el ezt a görbe teret. Mert csak itt érzi magát biztonságban. Ha ki is lép, hamar visszatér odújába, hogy egy idő után tényleg ne maradjon semmilyen más társa, csak a fejében zakatoló gondolatai.

Tükör által

A lakásbelső mint szimbolikus görbe tükör mellett egy konkrét tükör az, amely az előadásnak tökéletes ívet adva igazi őrületmotívumként vonul végig a darabon. A zug falán lógó tükörre a mű elején – az őt körülvevő világ, a jelen helyzet és állapot tagadásának szimbólumaként – Popriscsin először rálehel: az így homályossá tett önarckép azonban még mindig azt a címzetes fogalmazót mutatja számára, akit, mint ént, nem akar elfogadni. Ezért meg is fordítja a tükröt: ez kell ahhoz, hogy tükörkép híján többnek, másnak lássa magát egy egyszerű hivatalnoknál. Ettől kezdve ezt próbálja, minden mozdulatával, szavával, tettével bizonyítani: „Hát én? Az én apám tán nem volt nemesember? Tán szabó volt, vagy őrmester? Nemes ember vagyok én is! Én is előléphetek!” Próbálja elhitetni magával, hogy kellhet a kegyelmes úr lányának. S egyáltalán: folyamatosan azt igyekszik igazolni, hogy ő valaki, és hogy szükség van rá. Épp ezért – a darab zseniális jeleneteként, a másik embertől kapott figyelem és elismerés iránti vágy szimbólumaként – miután kijelenti, hogy nagyon szereti a színházat, ő maga is rendez egy darabot. Ahol épp a fordítottját mutatja be annak, ami a kegyelmes úr lánya és közötte történik. Alfonz, a csábító című szomorújátékában a fiatalember, mint a hódítás mintaképe semmibe veszi az érte rajongó lányt. Popriscsin, mint rendező itt „mennybe megy”. Óriási bravózást és tapsot rendez magának, pontosabban ezt hallja és látja maga körül. S örül, mert végre átélheti azt, hogy Alfonz bőrébe bújva ő dob ki egy nőt. Hogy ő vesz semmibe valakit. Rövid, egy-két perces elégtételt, némi megnyugvást szerezve ezzel.

De a zakatoló gondolatai nem hagyják nyugodni. Annak érdekében, hogy odafigyeljenek rá, hogy emberszámba vegyék, mindent kitalál. Istennek képzeli magát, amikor a szobája lámpájával „és lőn világosság”-ot játszik. Rengeteg göncöt húz magára, hogy rangját és anyagi helyzetét – gondolati szinten – ezáltal is javítsa.

Fotó: Takács Attila Fotó: Takács Attila ©

A megváltó király

Amint a tükör újra megjelenik, a göncöktől is meg lehet szabadulni. A tükör Popriscsin számára a gondolatban írt naplója egy újabb napján, a WC-n „trónolva” válik ismét a „társává”, amikor az újságban olvasott hír kapcsán, mely szerint Spanyolországnak nincs királya, újra bele mer nézni az újságtartóként funkcionáló tükörbe, s „megvilágosodik” általa: ő maga a spanyol király! Hiszen az nem lehet, hogy egy országnak ne legyen királya! S ha eddig ruhákra volt szüksége az identitása látszatához, itt minden holmit levet magáról: hisz egy királyt már nem a ruhája teszi uralkodóvá.

A majdnem teljesen levetkőzött Popriscsin, azaz az önmagából teljesen „kivetkőzött” Keresztes Tamás bravúrja azonban ezzel az identitás-rátalálásnak tűnő felismeréssel még korántsem ér véget. A díszlet és a jelmez is óriásit változik: amikor királyként felteszi a fejére a krisztusi töviskoszorúra hasonlító koronát, s magára ölti fehér lepedőjét, Jézussá (is) változik. Bodó Viktor rendezőnek köszönhetően – a Gogol-darab gondolati magvát és mondanivalóját zseniálisan kibővítve – Popriscsin, a senki által el nem ismert kisember, a magára hagyatottságába (is) beleőrülő fogalmazó ekkor már nemcsak egy uralkodó, hanem az emberiség megváltója szerepében is tetszeleg, természetesen csak önmaga előtt. Erre a gondolati többletre kiválóan rímel az (állítólagos) szolgáló, Mavra egyedül Popriscsin fülében csengő reakciója, miután spanyol királyként mutatkozik be neki: „Szentséges Krisztusom”.

Még görbébb

Ám ez a „Krisztus” valójában nem tesz mást, mint szimbolikusan önmagát feszíti keresztre. Az „elzártak maguk elől, hát én is elzárom magam”-elv nem vezethet máshová, mint az őrültek házába, amely helyszínt – ismét zseniális rendezői fogásként – mint csodatévő Krisztus Popriscsin ismét a saját kezével teremti meg magának. Addigi görbe odúján még egyet „fordít”, s az így létrehozott helyiséget persze nem másnak, mint spanyol királyi udvarnak látja. Ahol őt, mint királyt, semmi sem zavarhatja meg a méltósága teljes tudatában…

Keresztes Tamás előadását látva ajánlom, hogy ha hazaértünk, vessünk némi pillantást lakásunk falainak görbeségére…

– Gyürky Katalin –


Alkotók

  • Írta: Nyikolaj Vasziljevics Gogol
  • Játssza: Keresztes Tamás
  • Dramaturg: Róbert Juli
  • Asszisztens: Szakács Zsuzsi
  • Rendező: Bodó Viktor
  • Díszlet: Keresztes Tamás
  • Grafika: Nagy Gergő
  • Szakértő: dr. Zalka Zsolt
  • Producer: Orlai Tibor








hirdetés