A valósághoz képest

A valósághoz képest
© Fotó: AFP
Hogy jobban értsem, rákerestem a facebookon egy ismerősömre, akinek 199-cel kezdődik a születési dátuma. (Amúgy a szomszédom, lám én sem vagyok múlt századbéli ifjú.) Persze, hogy nem találtam a rendes nevén. Horváth Borbála jegyzete.

Keresztnevét becézve jegyzi magát az arckönyvben. Jó érzéssel nyugtázom, hogy csak ennyi. Illetve „ennyikeh”, hogy autentikus legyek. Semmi csillag, kettőskereszt, szív(ecske), kismackó meg gyakran cserélődő, ilyen-olyan hangulatot jelző sárga szmájli. Ami csak ritkán méltó névadó angol szótövére: a mosoly jelentésű smile-ra.

Pláne, ha egy-egy hosszan tervezett, magára távolba révedős tekintettel spontaneitást erőltető képe alatt a sok „fullos vagy drágám”, „gyááá, de csáje”, a „szépségnek nincs határa” hozzászólások között, akad egy negatív. (Sajnos üzenőfal szemléző empirikus kutatásomra alapozva idézek, nem pedig hasra ütve kopácsolok a klaviatúrán.)

És akkor hiába a szoknyaválasztásra szánt idő, hiába a cseresznyeszín ajakrúzs, mert elkeseredett szájízzel úgyis a ruhanemű ránca kerül már előtérbe és folyhat a sós könnyben oldott micellás vízzel vegyült, tinédzserre hamvasító, arcelfedő alapozó a billentyűzeten elerőtlenedve pihenő vagy már a bosszút hordozó betűkre élezett műkarmokra.

(Ne érjen az általánosítás vádja, immár képzelt helyzetről beszélek.)

A baj ezesetben nem is az internet – mint ahogyan az alkoholizmusért nem az alkohol a felelős – hanem az, ha nem találok az üzenőfalon egy baráttól, barátnőtől effélét: „nyolc év nem tud elveszni, nagyon szeretlek, mindig mindenben…” vagy az, ha az anya egy like-dobással elintézi az esetet. És főleg, ha a képek között csak négyfalnyi hátteret találok valós családi élményekről tanúskodók helyett, amelyek viszonyítási alapot nyújthatnának egy mit sem számító negatív kritika helyén kezeléséhez.

– Horváth Borbála –








hirdetés