A teátristák is írtak

A teátristák is írtak
Első elemista ábécéskönyvem jutott eszembe, miközben Gábor Miklós könyve rádiós változatának ismétlését hallgatom a szerző előadásában, a Kossuth adón. Bényei József jegyzete.

Nem csak az úr ír. Az szinte természetes, hogy a magyar színjátszás hőskorában a teátristák külföldi darabokat fordítottak, átdolgoztak, eredeti műveket is írtak, hiszen műsorra volt szükség. Aztán a magyar népszínmű – mint afféle hungarikum – megteremtésében is élen jártak a színészek, mint például Szigeti József vagy Szigligeti Ede.

Aztán teátrumi művészeink igazi nagyjai közül sokan írtak naplót, s ezek máig élvezetes és fontos olvasmányok, új kiadásokban olvashatók (Blaha Lujza, Jászai Mari, Fedák Sári és mások). Negyedik hullámban érkeztek a baráti/újságírói segítséggel fogalmazott emlékiratok (pl. Karády Katalin, Jávor Pál stb.). Gábor Miklós azonban nem ilyen könyvet írt. Ő minden szerepét, egész életét, sorsát mélyen átgondolta, műveltségének széles rétegeit építette be könyveibe, sajátosan ötvözve az emlékirat, a szerepelemzés, az irodalomtörténet és az esszé műfajait.

Személye egyébként máig vitatott. Lehet, hogy a személyi kultusz idején színházi párttitkárként hibázott, de a legnagyobb magyar színészek közé emelkedett, és ezt könyveivel is igazolta. Az pedig, hogy maga olvassa fel könyvének részleteit, külön csemegét jelent. A belső átélésnek ez már a harmadik síkja, hiszen a megélt, majd megírt történetet most saját művészete törvényei szerint juttatja el a rádióhallgatókhoz. Más kérdés, hogy a magyar színháztörténetnek a mai napig vannak rejtélyes fejezetei, akár politikai, akár más jellegű ez a rejtély. Milyen szívesen olvasnánk pl. Gellért Endre, Marton Endre, Somlay Artúr, Tímár József vagy Őze Lajos könyveit – ha megírták volna. Ahogy például az írónak is jelentős Latinovits Zoltánét olvassuk.
Úr ír. Szerencsére. Az alkotás belső törvényei a színészt is arra ösztönzik, hogy más műfajban is megtalálja magát. Gábor Miklós megtalálta.

– Bényei József –