A színpadon az önkívület az igazán jó

„Színpadon még soha nem mondtam nemet”
„Színpadon még soha nem mondtam nemet” - © Fotó: Matey István
Debrecen – „Ami valós probléma, ami a húsomba mar, arról beszéljünk a színházban!” Interjú Újhelyi Kinga Jászai Mari-díjas színésznővel.

„Versenyt futok az idővel, de színészileg élvezem a váltásokat, szeretem cserélgetni ezeket a maszkokat. Mindegyikben megmártózni néhány percre, és futás a következő jelenetbe” – mondta Újhelyi Kinga, a Csokonai Színház színésze Borbély Szilárd Akár Akárki című „zenés-táncos amoralitásában” megtestesített szerepéről. A kijelentés mintha túlfolyna a színpad határain, s a mindennapokat is körül­ölelné. Mint fogalmazott, próbálja szolgálni a közösséget – avagy közönséget –, és a családjának is eleget tenni. A feladat nem könnyű, de a március 15-én Jászai Mari-díjjal kitüntetett művészt inspirálják a kihívások, maximalista, és nem szeret nemet mondani.

Kutszegi Csaba az Akár Akárkiről írt kritikájában azt mondja: „Újhelyi Kingáról régóta tudom, hogy mindent tud a szakmáról”. Ön hogyan fogalmazná meg, mi a legfontosabb tudás erről a hivatásról?

Újhelyi Kinga: Megtisztel, de ez túlzás. Erről a szakmáról mindent tudni… Az ember, a környezet, a világ folyamatosan változik, ezért sosem lehet véglegesíteni a tapasztalást. Hiszek benne, hogy ha megérem a „Kóti-féle aranykort”, akkor a majdani fiataloktól még mindig lesz mit tanulnom. De a legfontosabb ezen a pályán az alázat és a tisztelet a színpadi művel, a szerzővel, a színpaddal és az összes alkotóval szemben. Meg egyáltalán mindenkivel, aki abban az épületben van, ahová beteszem a lábam játszani.

A színház előtt sok mindent kipróbált. Óvó-tanítónői és angoltanári végzettsége van, dolgozott újságíróként, évekig énekelt egy flamencoegyüttesben. Csak ezek után tisztult le, hogy a színészet az útja?

Újhelyi Kinga: Visszatekintve, iszonyú komplex volt az életem a 14 és 21 éves korom közötti időszakban. Nem is értem, hogyan tudtam annyi mindent egyszerre csinálni, mégis hiányérzetem volt. Tizennégy éves koromban kezdtem Nagyváradon a tanítóképzőt, ahol életemben először elmentem egy igazi teátrumba. Az élmény nagyon megfogott, de volt egy ésszerűbbnek tűnő pályarangsorom, amin szerepelt az újságírás, a pszichológia, az archeológia, a művészettörténet. Aztán 17 éves koromban bekerültem Novák Ferenc (a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Erkel-díjas magyar koreográfus, rendező, etnográfus – a szerk.) Árpád-házi Szent Margit című darabjába és ekkor tisztult le bennem a vágy, hogy meg kell próbálnom a felvételit a színművészetire. Irodalomtanár édesanyám a saját pályája felé orientált, testnevelő édesapám sportoló felnőttként látott volna szívesen. Ő volt az edzőm is tizenhárom évig. Hatásukra beláttam és egy időre belenyugodtam abba, hogy igazuk lehet, a családi körülményeket és minden lehetőséget egybevetve talán nem a legokosabb döntés színésznek készülni. Tanítani kezdtem, de 21 évesen úgy éreztem, hogy muszáj megpróbálnom a felvételit.


Borbély Szilárd Akár Akárki című drámájának sajtófotózásán | Fotó: Matey István Borbély Szilárd Akár Akárki című drámájának sajtófotózásán | Fotó: Matey István ©

Az idő Önt igazolta. Tavaly nagy sikere volt a Déri Múzeumban bemutatott, Garcia Lorca műveiből készült estnek, amelyben lenyűgözően táncolt. Nem úgy tűnt, mintha csupán az előadás kedvéért tanulta volna meg a mozdulatokat.

Újhelyi Kinga: Az első Marosvásárhelyen töltött egyetemi évemen jelentkeztem egy hagyományos tánckurzusra. Lelkesen bejelöltem a jazz­balettet, afrót, flamencót, argentin tangót. A rektorom tágra nyílt szemekkel kérdezte: „Maga ezekre mind el fog menni?” Persze, válaszoltam, és kisakkoztam, hogy beleférjen az órarendembe. Majd két héten át reggeltől estig táncórákra jártam, a kurzus vége felé már alig bírtam mozogni a fáradtságtól, de végigcsináltam. Megérte, ott tanultam meg például egy madridi táncos tanárnőtől a flamenco alapokat. Maximalista vagyok. Ha izgat, inspirál az, amivel foglalkozom, akkor minden energiámmal belevetem magam. Még akkor is, ha tudom, hogy bizonyos műfajokban nem vagyok a legmagasabb szinten. Ilyenkor trenírozom magam. Például a 2005-ös Árpád népében a Népstadionban 16 ezer ember előtt több mint 1000 négyzetméter alapterületű, Makovecz Imre tervezte díszletben léptem színre összesen 300 táncossal. Két hónapig jártam edzeni, hogy sámánasszonyként fizikailag is hiteles tudjak lenni a sok szakirodalmi tanulmány mellett.
Végül a kihívást jelentő magas hangra írt dal közben, egy előreszaltóval könnyítettem meg a dolgomat.

Ennyi készülés mellett mennyi idő jut töltődni, magánéletre?

Újhelyi Kinga: Leginkább a szüleimnél, Sarmaságon töltődöm fel igazán. Bárhol is vagyok, a gyökereim mindig visszahúznak. Debrecenben pedig családilag kivonulunk a Nagyerdőre, ami számomra a temető melletti, igazi erdős részt jelenti. Szeretem a virágok, a fák, a föld szagát. Míg egyikünk játszik a picivel, addig a másik fut egy nagyot.

Otthonaként említi a Szilágyságot, de tíz éve él Debrecenben. Itt is otthonra lelt?

Újhelyi Kinga: Nem tervezek költözni, de azt sem határoztam meg, hogy meddig maradok itt. Azt megtanultam, hogy ebben a szakmában nem nagyon érdemes tervezni. Egy dolog volt biztos az életemben Debrecent megelőzően, hogy váltsak. A veszprémi színházban eltöltött három évad után úgy éreztem, bár sok szerepet kaptam, nem az általam elképzelt szakmai elvárásokat teljesítették. Márpedig, amikor bejutottam a színművészetire, akárcsak az orvosok, szentül megesküdtem, hogy én erre felteszem az életem. Az ízléses, stílusos, értelmes népszínházat szeretem, de Veszprémben ezt ritkán kaptam meg. Budapesten több helyre küldtem el a jelentkezésemet, de nem voltak rám kíváncsiak egyáltalán, a kutyát nem érdekelte, hogy addig mit csináltam. Kérdezték, kik voltak a tanáraim, de hiába soroltam Farkas Ibolya, Tarr Laci bácsi, Ferenczi Pista bácsi nevét, nem ismerték a marosvásárhelyi mestereket.


Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Ekkora súlya van, hogy egy magyar színész a határ melyik oldalán szerzi meg a tudását?

Újhelyi Kinga: Annyi bizonyos, hogy más az iskola. Amikor Vidnyánszky Attilával elkezdtünk dolgozni, lehetett érezni, ki, honnan jött, mert más színházi nyelvet beszéltünk, másként gondolkodtunk, más módszereink voltak. A lényeg persze ugyanaz: előadók és nézők által is egyaránt élvezetes előadás létrehozása. A vásárhelyi akadémia több évtizedre visszanyúló történelemmel bír. A felvételi két hétig tartott, egyetemes, magyar és román drámairodalom-elméleti vizsgáink is voltak. Az improvizációs gyakorlat és vizsga egyhetes volt. Nálunk nem különül el a prózai és zenés osztály, tehát mindenkinek muzikálisnak kell lennie. A negyedik év végén például a Chicago musical vizsgadarab volt. Minden műfajt tudni kell, külön feladat egy 50 perces önálló darab összeállítása teljesen egyedül. Az államvizsga előfeltételét, az egyszemélyes színházat közönség, tanári kar és diáktársak előtt játszottuk el.

Nem skatulyázódott be, sokféle szerepben van módja megmutatni a tehetségét. Van még szerepálom?

Újhelyi Kinga: Még? Sosem volt. Sosem akartam Júliát játszani. Viszont egy ötletemet, amit a negyedéves önálló vizsgára szántam, szeretném beteljesíteni. Szilágyi István gyönyörű regényén (Kő hull apadó kútba) nyolc hónapig dolgoztam, aztán feladtam. Akkor úgy éreztem, kevés vagyok, de nem mondtam le róla. Kissé nehézkes lenne a színrevitel, mert a mű szerzőjétől, kortárs író lévén, engedélyt kell kérni. Az akadémián végül két hónap alatt készültem fel a vizsgára. A darab alapjául szolgáló művet húsz percbe sűrítettem és erre építve az aktuális problémáimról írtam szöveget. Arról, hogy milyen jó volt a színművészetin négy évig, de nem tudom, mi fog következni. A valóságban is létező rémálmomról szólt, miszerint bemegyek a színházba, a portás elvezet egy labirintusba, érzem, hogy fölöttem van egy színpad, amin épp játszanak, és én alulról kiabálva ütöm a deszkákat. Már akkor szerettem, ha a színpadon a valós, húsba maró problémákról van szó.

Egy-egy szerep kapcsán tart-e attól, mennyire lesz képes megfelelni?

Újhelyi Kinga: Minden eddigi szerepemnek igyekeztem megtalálni a kulcsát. Amikor kiderül, kit fogok játszani egy adott darabban, rögtön kíváncsiság lesz úrrá rajtam. Pánik sosem. Illetve akkor igen, amikor 6-8 méteres magasságban egy emberi erővel mozgatott emelőszerkezeten álltam a Máriában, egyetlen, a hátamnál lévő vasrúdnak támaszkodva, amibe kezdetben a karjaimat beleakaszthattam, de aztán Vidnyánszky Attila kérésére égnek emelt kezekkel kellett, a remegést leküzdve, kiénekelni a magas hangra írt dalomat. Szemben a vakító reflektor, alattam a beton. Közben a próbákon ott volt lent a 6 hónapos kislányom. Elég izzasztó helyzet volt – de szeretem a kihívásokat.


Fotó: Matey István Fotó: Matey István ©

Tud nemet mondani?

Újhelyi Kinga: Nem szeretek, de megtanulja az ember idővel, hogy vannak helyzetek, amikor kell. Színpadon még soha nem mondtam nemet. Igaz, kevés olyan rendező akadt, aki olyan extrém dolgot kért volna tőlem, mint például Vidnyánszky Attila. De ő tudja, hogy engem ez inspirál és mindenképpen megpróbálom. Egy előadás megalkotása közben sokszor pengeélen táncolunk, szinte elveszítjük az éntudatunkat. A szüléshez hasonlítható élmény ez. Nem kértem fájdalomcsillapítót, mert ízig-vérig át akartam élni azt, mert meg akartam adni az esemény természetes idejét. Tizenhat órát vajúdtam, de abszolút sikerélménnyel, minden beavatkozástól mentesen hoztam világra a kislányomat. Ez volt az az állapot, amikor érzékeltem ugyan, kik vannak körülöttem és mi történik, mégis valahonnan nagyon mélyről eredő érzés kerített hatalmába, olyan delíriumos állapot. Ha az ember ezt színpadon el tudja érni, az a jó!

Az anyaság változtatott a játékán?

Újhelyi Kinga: Sokkal érettebb, kifinomultabb lettem, de nem egyik pillanatról a másikra. Az első kilenc hónapban azon kaptam magam, hogy szűkül a világ és egyre inkább befelé koncentrálok. A szülés után pedig nagyon gyorsan fordult kifelé a figyelmem. Három hónapot bírtam a négy fal között. Embert próbáló feladat anyának lenni, a többgyerekes anyáké minden tiszteletem. A tudat, hogy én felelek egy kicsi életért, sokkal nehezebb, mint a legextrémebb színpadi feladatok. Optimális arányban van bennem a színházi és a családi világ. Mesét olvasunk, diafilmet vetítünk, próbálom a 3,5 éves lányomat mindenféle tevékenységbe bevonni. Az életem másik fele Manka. Próbálom szolgálni a közösséget, azaz a közönséget, és a családomnak is eleget tenni.

– Horváth Borbála –


Névjegy: Újhelyi Kinga

  • 1977. december 25 -én született Sarmaságon
  • 1997: óvónői-tanítónői oklevelet szerzett a Nagyváradi Tanítóképző Szakiskolában
  • 2002: elvégezte a Partiumi Keresztyén Egyetem és a Károli Gáspár Református Főiskola angol tanárképző szakát
  • 2003: diplomázott a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem színész szakán
  • 2003–2005: a Veszprémi Petőfi Színház tagja
  • 2006 óta a Csokonai Színház társulatának része

A cívisvárosi teátrumban zeneszerzőként és dalszövegíróként is kipróbálhatta magát.

Díjai:

  • Mensáros-díj (2007)
  • Jászai Mari-díj (2015)

Kiabálva, integetve

„Nagyon örültem a díjnak. Amikor megtudtam, könny­be lábadt szemmel örömködtem, de ez a felszökő adrenalin okozta állapot nagyon hamar véget ér. Aztán leültem, és elkezdtem analizálni. Miket csináltam eddig? Valóban jól csináltam? Majd rájöttem, hogy annyira botorság ezeket mérlegelni… Itt van a kitüntetés, örülni kell neki, aztán tenni tovább a dolgod, mint azelőtt. Jólesik, hogyha biciklivel járok a városban, utánam szólnak nézők. Kiabálva, integetve gratulálnak. Ezek a legértékesebb visszajelzések. Nagyon hálás vagyok a színház vezetőinek, amiért hetedjére is felterjesztettek az elismerésre és a teátrum minden egyes dolgozójának, akik nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy ki tudjak állni estéről estére. Ez csapatmunka” – fogalmazott Újhelyi Kinga a Jászai Mari-díjról.








hirdetés